2017. április 12., szerda

Ben Counter - Harc a Mélységért

Ben Counter - Harc a Mélységért
[The Horus Heresy 08.]
(Battle for the Abyss, 2008)
_________________________________
Magyar kiadás: Tuan, 2016
Hossz: 332 oldal
Műfaj: akció, sci-fi, háborús
Fordította: Molnár Orsolya


Tartalom:
Eljött a próbatétel ideje. Amíg Hórusz a galaxis túlsó végén továbbra is titokban irányítja erőit, egy maréknyi császárhű űrgárdista az otthonukhoz sokkal közelebb fedezi fel az árulás nyomait. Az Igehirdetők az Ultramarra küldik flottájukat, lesújtva bárkire, aki az útjukba áll. A legaggasztóbb azonban az, hogy a Mechanicum építette számukra új és rémületes fegyverüket – a Tomboló Mélységet. Ha a halálos csatahajót nem sikerül megállítani és elpusztítani, Roboute Guilliman és az Ultragárdisták Légiója olyan csapást szenvedhet el, amely után soha nem állnak talpra.



A Hórusz Hadúr lázadásáról szóló ciklust igen népes szerzői gárda vetette papírra, közülük az egyik – Ben Counter – már bemutatkozott a sorozat harmadik részében, a Lángoló galaxisban. Az arról a kötetről szóló írásomban már jeleztem, hogy következő könyve, ami ide tartozik, a Harc a Mélységért lesz, a sorozat nyolcadik része, amit sok Warhammer rajongó az egyik legrosszabbul sikerült résznek értékel világszerte. Mivel még nem feledtem el apáim arcát saját szavaim, ezért ezzel a negatív prekoncepcióval, valódi félelemmel kezdtem neki a regény olvasásának.

A nyolcadik részre már eljutottunk addig, hogy a Hadúr köré gyűlő, az Emberiség Császára ellen lázadó erők jó részét már ismerjük, ám most új rendházzal, a vallási fanatizmus jegyeit magukon viselő Igehirdetőkkel ismerkedhetünk meg. A már Hóruszhoz csatlakozott űrgárdista rendek sorait belső szakadások osztották meg. Vannak, akik vakon követik a legfőbb primarchát, vannak, akik a Császárhoz maradnának hűek továbbra is – persze őket gyorsan és hatékonyan purgálták ki maguk közül –, ám az Igehirdetőkkel más a helyzet. Egész légiójuk egységesen lépett Hórusz (és a Káosz erőinek) vazallusainak sorába. Fanatikus hitüket – győzelmük meg van írva – semmi meg nem rendítheti, ám annyi sütnivalójuk persze van, hogy rájöjjenek arra a tényre, hogy mivel pálfordulásukról a császárhű erőknek még halvány lila fogalmuk sincsen, ezért optimális helyzetben vannak ahhoz, hogy a meglepetés erejét kihasználva a lehető legnagyobb csapást mérjék a Birodalomra.

Ultragárdista (Ultramarine)
A rendház új építésű, irdatlan harci erőt képviselő csillaghajójával, a Tomboló Mélységgel az Ultragárdista rend otthonvilágára, a Macragge-ra készülnek lecsapni, hogy írmagjukat is kiirtsák a Császár egyik legismertebb és legerősebb űrgárdista légiójának. Borzalmas céljuk megvalósulásának útjába egy bizarr tagokból kovácsolódott apró szövetség – épp a Vangelis űrállomáson várakozó Ezer Fiak, Világfalók, Ultragárdista és Űrfarkas astartesek – állhat csak, akik nem bízhatnak még egymásban sem teljesen, többek közt például azért sem, hiszen az előző kötetekből már tudhatjuk, hogy az Ezer Fiak és a Világfalók rendházai időközben már Hórusz oldalára álltak. Az űr eme távoli pontján megtörténik a lehetetlen – (mivel az űr valóban hatalmas, ezért) a könyv szereplői természetesen nem tudhatják még, hogy az Isstvan III-on már megtörtént az astartes légiók közti szakadás –, testvér testvér ellen fordul, és az univerzum ezen, eddig még viszonylag békés szegletében is fellángol a Háború.

Igehirdető (Word Bearer)
De minőségileg tényleg ennyivel gyengébb lenne a kötet, mint az eddigiek? Miért alakulhatott ki ez az olvasói ellenállás? A könyv alaptörténete valóban kicsit erőltetett. A négy légió alkalmi szövetsége még csak-csak hihető – a rendházuktól épp távol lévő alakulatok tagjai honnan is tudnának arról, hogy géntestvéreik és primarchájuk már nagyban a káosz útját követik? –, ám a szereplők megformálása… hát… nem sikerült túl jól. Nem vártam semmi különöset e téren, de a szerzőnek sikerült alulmúlni még ezt is. Az Ultragárdista kapitány kifejezetten semmilyen lett, nulla egyéniséggel – a négy főszereplőn kívül a többi szereplőt megemlíteni sem érdemes, hiszen tipikusan csak golyófogónak kellettek, hogy legyen egy tömegbázis, aki elhullhat, mielőtt rátérhetünk a fontosabb szereplők végórájára is –, a Világfalóktól érkező „berzerker” hiteltelen (jelenleg úgy tűnik, az egész rendházával együtt), az Ezer Fiak leereszkedő „egyiptomi mágusa” és az Űrfarkasok italozó, folyton verekedő „viking barbárja” pedig a legklisésebb karakterek lettek, amikbe belefuthatunk hasonló zsánerkönyvekben. Náluk álmából felkeltve bármelyik írópalánta izgalmasabb személyiségeket tudott volna kreálni. Hopp! Majdnem elfelejtettem, ott van még a giga-hajón utazó Igehirdető gonosztevő banda is! Na, ők fanatikusak voltak. Ennyi. Éljen az Ige – de azért veszejtsük el a sajátjaink közül is azokat, akik túl ígéretesnek mutatkoznak az Ige szolgálatában –, a hatalom és a küldetés, miközben meg a legapróbb problémán sem tudnak felülkerekedni soha, hiába van Megírva, hogy minden akadályt legyőznek. Igazán szerencsétlen banda. Szinte rossz volt nézni, mint szerencsétlenkedik magukat keresztül a könyvön. Bár lehet, hogy csak az Ultragárdisták voltak túl kemény ellenfeleik…

Ezen – kétségtelenül komoly – hibán kívül különösebb kivetnivalót nem találtam a könyvben. A harci leírások izgalmasak voltak, lüktetők, néhol vérrel komolyan meglocsoltak, a hipertérről szóló részek leírása kifejezetten érdekes és jól sikerült részei a könyvnek, ahogy az őrület határán táncoló látomásos részek szintén remekek voltak. Az Űrfarkasok rendházáról, akik rengeteg későbbi regény főszereplői, eddig még egyetlen könyvet sem olvashattunk. (Pedig manapság igazán felkapottak lettek! Az Űrfarkasokon nemrégiben az állatok jogait védő PETA is kiakadt, mivel ezek a barbárok nem átallják a negyvenedik évezred véráztatta jövőjében még mindig farkasprémmel díszíteni páncéljukat, ezzel pedig – legalábbis szerintük – az állatok leölését próbálja a Games Workshop dicsőíteni…) #facepalm

A pszich-energiákat használó űrgárdisták (az Ezer Fiak kapitánya) megjelenése is örvendetes volt végre. (Nem tudtam, hogy a Hórusz Lázadás előtti időkben az ilyen praktikának a használata tiltott boszorkányságnak számított, hisz a később játszódó regényeknek ez már egy központi eleme lett – lásd például az összes inkvizítoros könyvet.) A szöveg egyéb kellékei – például a leíró részek vagy a párbeszédek, tehát amik nélkül nem regény egy regény – pedig a nagy átlagba bőven belesimulnak. Se nem túl jók, de nem is rosszak, nem az ilyen fajta virtuozitást keressük általában a Warhammer könyvekben.

Ezer Fiak (Thosand Sons)

A végjáték után található egy három oldalas igencsak érdekes „Utószó” a The Horus Heresy sorozat szerkesztőjének tollából. Sok érdekességről lebbenti fel benne a fátylat, közülük a legmeglepőbb talán az, hogy eredetileg az egész Lázadást egy trilógiában képzelték el, majd azt vették észre, hogy minden megjelenő kötetből trilógia lett, és a művek sora csak nem akart leállni. Az első tíz részt a szerzők úgy írták meg, hogy közben egymással nem egyeztették, pontosan mi is történik majd a karakterekkel abban a részben, amin épp dolgoznak. Emiatt vannak olyan részek ezekben az első regényekben, amik később „elfelejtődnek”, esetleg teljesen megváltoznak. (Ilyen pária rész például a Sötét Angyalokról szóló regény (Angyalok eljövetele) első fele is, ami gyakorlatilag egy fantasy kötetnek is elmenne, és az események előtt több ezer évvel játszódik.) A tizedik rész környékén kezdtek a szerzők szorosabban összedolgozni és egymás történeteinek részleteit tudatosan beleépíteni a sajátjukba is a koherensebb összkép elérése miatt. Sőt, más, természetesen Warhammer, de nem a Horus Heresy sorozatba tartozó, régebben megjelent könyvekben, vagy a White Dwarf című Games Workshopos újságban megjelenő cikkekben említésre kerülő eseményeket is elkezdtek tudatosan beledolgozni a sorozatba, hogy még monumentálisabb legyen a végeredmény. Sikerült nekik.

A kötet a már ismerős formátumban a megszokott minőséget képviseli, ám örömmel láttam, hogy néhány illusztráció is megtöri a szöveget imitt-amott. Ez újdonság az eddigi kiadványokhoz képest, és nem tudom, hogy az eredeti kiadásban is benne vannak-e ezek a képek, vagy ez „csak a miénk” – mellesleg egy kivételével elég rondák, de ez nem a kiadó hibája –, mindenesetre örömteli változás. Az viszont már kicsit igen, hogy vagy a betűk túl kicsik/nem elég sötétek, vagy a sortávokkal van baj – esetleg csak romlik a szemem –, de elég sokszor kellett leállnom az olvasással, mert egyszerűen elfáradtam. Ilyen nem szokott lenni, ezért említettem csak meg… Közben már elkezdtem a Ravenor visszatér olvasását is, annál nincs hasonló problémám, szóval lehetséges, hogy egyszerűen csak a történet nem ragadott annyira magával…

Űrfarkasok (Space Wolves)

Egy olyan szónoki kérdésem azért még lenne a kiadó felé, hogy vajon miért kell egymás mellett párhuzamosan egyszerre négy(!) Warhammer 40K sorozatot is kiadni, miért nem elég egyet vagy kettőt futtatni csak, de azok kiadásával gyorsabban haladni? Hozzáteszem rögtön, hogy inkább így, mint sehogy, az átlagosan havi egy Warhammer 40.000 kötet megjelenése igencsak baráti gesztus a szememben!

Innen le lehet tölteni egy jókora méretű (9300x11300 pixel) jpg file-t, amin látszik az összes HH regény, és azok kapcsolatai a többi résszel. Nem kötelező ugyanis a megjelenés szerint olvasni ezeket, ha például csak az érdekel, mi történik a Sötét Angyalok szemszögéből, semmi akadálya, hogy csak azokkal foglalkozz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése