Ramez Naam - Nexus

Ramez Naam (XXXX-)

Ramez Naam. Hát ő meg ki a csoda – kérdezheti az egyszeri olvasó. – Már megint meg kéne tanulnom egy ismeretlen, kezdő író nevét? És igen, a válasz pontosan ez. Az egyiptomi származású Ramez Naam eddig egyetlen regényt sem írt – a Nexus az első irodalmi próbálkozása. Ez előtt „csak” a More than human: Embracing the promise of biological enhancement, azaz a Több mint emberi: a biológiai képességnövelés ígérete című tudományos munka köthető a nevéhez. És az abban leírt dolgokat bizony nem a kisujjából szedte elő! Naam ugyanis igazi nagyágyúnak számít a technológia világában. Kezdetekben részt vett az Internet Explorer és az Outlook fejlesztésében (Oké, tudom, ezért még nem feltétlenül jár a piros pont…), majd az Apex Nanotechnologies igazgatója lett, ahol nanotechnológiai kutatóeszközöket fejlesztett. Később olyan neves és nemzetközi intézmények tagja lett, mint az Institute for Accelerating Change (Intézet a Változás Felgyorsításáért), a World Future Society (Nemzetközi Jövőkutató Társaság), a Foresight Institute (Előrelátás Intézet) és az Institute for Ethics and Emerging Technologies (az új technológiák etikai vonatkozásait kutató intézet). Tiszta Steve Jobs – vagy még inkább Raymond Kurzweil –, bár mivel Naam mögött nem áll egy akkora vállalat, mint az Apple, ezért nem annyira ismert a neve szélesebb, laikus körökben.

Nem mindennapi dolog, ha egy ilyen illusztris hátterű kutató szórakoztató regény írásába kezd. Amennyiben ráadásul egy tudományos alapossággal készült (vagyis hard) sci-firől beszélünk – mint most –, az egyszeri olvasó (mint én) első örömét – juhhé, végre valaki süketelés, mellébeszélés nélkül ír olyan témákról, amikhez valóban (!) ért is! – hamar átveheti a nem teljesen légből kapott félelem, miszerint valószínűleg a., úgysem fogok belőle érteni egy rohadt szót sem és b., valószínűleg elég sivár, unalmas lesz a nagyszerű kutató/fejlesztő, de kezdő szerző narrálása. (Igen, volt pár kudarcom már a hard sci-fik területén, ez gondolom lejött…) Összegezve: igen óvatos optimizmussal mertem csak a kezembe venni a könyvet…

Hamar kiderültek, hogy félelmeim alaptalanok és ez a véleményem az első oldalak után sem változott meg. SŐT! Az még nem is annyira fantasztikus teljesítmény egy irodalmi babérokra törő írótól, hogy a stílusa olvasóbarát – leginkább a kanadai „sci-fi iskola” tagjainak, Robert J. Sawyer vagy Robert Charles Wilson közérthetőségéhez hasonlítanám –, az általa kreált világ színpompás, a történet pedig csavaros és izgalmas, de mindezeket az erényeket úgy sikerült elérnie, hogy közben újragondolta a cyberpunk „műfaját”. Arthur C. Clarke Tűzszünete után újra olyan könyvet olvashatunk, ami egy lehetséges (és igen közeli) „jövőtechnológia” társadalmi hatásait vizsgálja több szempontból is. Ahogy a Tűzszünetnél, úgy a Nexusnál sem gondolom azt, hogy a különféle etikai dilemmákkal foglalkozó könyv majd olvasók tömegeit fogja megmozgatni, de igazából reménykedek benne, mert ez bizony egy igen fajsúlyos könyv, amiben – számomra – a történet és az írói stílus (jelzem újra, hogy mindkettő kifogástalan!) is abszolút másodlagos csak az elgondolkodtató mondanivaló mellett. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy a vaskos kötetet – egyébként egy trilógia első részéről beszélünk, lezárt, de persze könnyen folytatható történettel – két nap alatt kivégeztem, de utána még napokig gondolkodtam rajta és persze – jó dilemmához méltón – még most sem tudom biztosan, valóban helyesen cselekedett-e a főszereplő a kötet végén.

Manapság, mikor nap mint nap arról jönnek a hírek – már ha nem a magyar politikai elit (és a tv-s hírességek) mocskait figyeljük csak –, hogy már megint kifejlesztettek, felfedeztek valami újfajta technológiát, nem is gondolunk talán bele, hogy elvileg bármelyik nap jöhet egy olyan szenzációs bejelentés, ami azonnal fenekestül felforgatja addigi életünket. (Sőt, ha már most is úgy tekintünk világunkra – helyesen vagy azért nagyot túlozva, döntse el ki-ki maga… –, mint ami a Nexus világához hasonlóan önkényesen elnyomott, különféle „paranoid” kormányzati szervek által felügyelt, túlszabályozott és megfigyelt, gondolhatjuk azt is, hogy ez a bejelentés már el is lett tussolva a tömegek elől…)

Ilyen technológia a Nexus is, ami egy drog, pontosabban egy nanoszámítógép, ami az agyba kerülve lehetővé teszi, hogy az agy összekapcsolódjon más használók agyával, érezze, tudja, amit a másik, és – más egyebek mellett – gondolatok útján képesek lesznek egymással beszélgetni is. Mivel Kaden Lane (a fiatal főszereplő) és barátai megfejtették a Nexus (v3.) kódját, és tovább fejlesztették, így mindenféle programokat, például személyiség-változtatókat perszonákat – amik ha aktívak, egy csapásra Don Juanná vagy akár Bruce Lee-vé változtatják használóikat – képesek futtatni agyukkal. Ez a felfedezés könnyen lehet, hogy az emberi faj következő evolúciós lépcsőfoka a transzhumanizmus, majd a poszthumanizmus felé, ám igen kockázatos megtenni ezt a lépést – legalábbis az ERD, vagyis az Új Fenyegetések Igazgatósága szerint, amit az egyre növekvő számú, „ismeretlen technológiák” – genetika, nanotechnológia, klónozás, tudatirányítás, M.I. és sorolhatnám még napestig – segítségével végrehajtott terror-cselekmények megakadályozása céljából hoztak létre. Az ERD álláspontja is teljesen érthető és védhető, még ha módszereiket nem is feltétlenül az „etikus” címszó alatt fogjuk megtalálni az értelmező kéziszótárban. A Nexus (v5.) ugyanis – bár egyáltalán nem káros használójára fizikailag – nem biztonságos, hiszen minden kód feltörhető, így a Nexus-használókból is „könnyen” válhat akarat nélküli báb, szex-rabszolga, szerveikért tenyésztett haszonállat, vagy bármi, amit mi esetleg elképzelni sem tudunk még, ám egy gátlástalan bűnöző, vagy a különféle maffiák igen kreatívan képesek pénzt csinálni mindenből. Ne feledkezzünk meg az egyénekkel mit sem törődő kormányokról sem, hiszen kémek vagy szuperkatonák gyártására is könnyen felhasználható a Nexus, ahogy egy szűk társadalmi elit létrehozására is, akik a többiek felett uralkodhatnak örökre – és vélhetően nem random módszerekkel történne a kiválasztás, és persze nem is hajléktalanok vagy kétkezi munkások lennének túlsúlyban benne.

A szinte mérhetetlen nagyságú valós veszélyek ellenére érezhető, hogy Naam szimpátiája a fiatal tudósok naiv, optimista elképzeléséé, hiszen a lehetőségek meghaladják még a rettenetes veszély mértékét is. A tudomány csak akkor ér valamit, ha az eredményei bárki számára elérhetőek. A demokrácia sarokkövei a szólásszabadság és az információhoz való hozzáférés joga, ahogy mindenkinek jogában áll döntenie is arról (majd egyszer, feltéve, hogy ez egy választás kérdése lesz, mint ahogy a regényben), hogy ember akar-e maradni, vagy továbbfejlődik valami mássá, valami többé. Ez valóban így van, de kérdés, hogy meddig hívhatjuk magunkat embernek egyáltalán, mennyi testrészt vagy kromoszómát lehet büntetlenül megváltoztatni, hogy még önmagunk maradjunk? És célunk-e, hogy önmagunk – vagy hogy emberek – maradjunk? A választásunk után felmerülő kérdés ugyan ennyire lényeges. Valóban elkerülhetetlen a "maradi" emberiség és a változásra, a fejlődésre voksoló transzhumánok közötti háború, vagy a gyűlöletkeltésnek útját lehet-e állni valahogy?

A regénynek különleges ízt adnak egyéb dolgok is. Először is, a buddhizmus igen jelentős szerepet kap benne. Érdekes megfigyelni, hogy a vallás – amiről nem feltétlenül a „technikabarát” jelző jut először az olvasó eszébe – és a technológia kapcsolata milyen harmonikus, egymás mellett békében létező is lehet. Ahogy megfigyeltem olvasmányaim során – általában – a sci-fi regényekben a kereszténység ritkán kerül a cselekmény során a „jók” oldalára, inkább elnyomóként tűnik fel, míg a buddhizmus (talán) sose kerül a „rosszak” oldalára. Ez most is így van, hiszen a buddhizmus igen szimpatikus vallásként jelenik meg. (A kereszténység most egyáltalán nem jut szerephez; se jóhoz, se rosszhoz.) A másik eredeti hozzávaló a helyszín, Thaiföld, közelebbről a színpompás Bangkok, ami ideális helyszín, ha a technológia és a csillogás mellett burjánzó nyomort és a törvénytelenségekkel telezsúfolt, bűnözőktől fuldokló sikátorokat akarjuk bemutatni. Most is remekül működött, mintha csak ott lettünk volna az – akciójelenetekben, drogokban és testi beültetésekben gazdag – események forgatagában.

A regény végén van egy pár oldalas összefoglaló a Nexusban található fejlesztések – agyi- és csoporttudatos-kutatások, nanotechnológiák – jelenlegi irányairól és hogy egyáltalán, hol tartunk most. Ebből kiderül, hogy a könyvben szereplő technológiák legalább csírájukban már mind léteznek valamilyen formában! Bár még messze a cél – ami akár a Nexushoz nagyon hasonló is lehet –, de egyáltalán nem beláthatatlan a távolság. Én várom már! Ahogy várom a trilógia második részét, a Crux-t is, ami – mármint, ha nem szúrta el a szerző nagyon – könnyen lehet még az első résznél is jobb. Még sötétebb. A Nexust pedig főleg azoknak ajánlom, akiknek anno William Gibson cyberpunk tematikájú könyvei (a Neurománc és társai) tetszettek. Ebben nem kapunk ugyan annyira sok hálózat-zsokéskodást, viszont bepillantást nyerhetünk a cyberpunk, mint irodalmi alzsáner fejlődési irányába. Nekem tetszett ez az irány!