Biztosan (vagyis talán) emlékezetek még rá, hogy december végén írtam Vlagyimir Vasziljev S.T.A.L.K.E.R.-univerzumban játszódó kötetéről, a Halálos zónáról, ahol említettem az azóta nevezetessé vált hibát, miszerint a könyvből véletlenül kimaradt a teljes 21. fejezet. A kiadó azóta letölthetővé/elérhetővé tette a regény immár javított, teljes változatát elektronikus (prc, epub és mobi) formátumban. [IDE KATT A VÁSÁRLÁSHOZ!] Mindez azonban nem megoldás azoknak, akik egyébként nem tervezték az e-verzió megvételét a már meglévő papír alapú változatuk mellé.
Nekik nyújt alternatív megoldást egy olvtársunk - aki a S.T.A.L.K.E.R. PC-s játékok kiegészítőinek (modjainak) egyik magyarítója - által elkészített fan-fordítás, amit volt kedves a köz javára felajánlani. A "fan" jelzőtől pedig ne ijedjen meg senki, hiszen valójában igencsak profi munka, ami a hivatalos változattól - ha mástól esetleg nem is, de - az informatív lábjegyzetek miatt még jobb is! (Remélem, a későbbiekben megjelenő S.T.A.L.K.E.R. könyvekben már hivatalosan is találkozhatunk (a papír változatban is) majd hasonló jegyzetekkel.)
A tovább mögött olvasható - kinyomtatható és a regény hátuljába elraktározható - az a sokaknak nagy bosszúságot jelentő, fránya 21. fejezet.
Ennyit tudok segíteni. :)
Köszönjük a fáradozást!
Nekik nyújt alternatív megoldást egy olvtársunk - aki a S.T.A.L.K.E.R. PC-s játékok kiegészítőinek (modjainak) egyik magyarítója - által elkészített fan-fordítás, amit volt kedves a köz javára felajánlani. A "fan" jelzőtől pedig ne ijedjen meg senki, hiszen valójában igencsak profi munka, ami a hivatalos változattól - ha mástól esetleg nem is, de - az informatív lábjegyzetek miatt még jobb is! (Remélem, a későbbiekben megjelenő S.T.A.L.K.E.R. könyvekben már hivatalosan is találkozhatunk (a papír változatban is) majd hasonló jegyzetekkel.)
A tovább mögött olvasható - kinyomtatható és a regény hátuljába elraktározható - az a sokaknak nagy bosszúságot jelentő, fránya 21. fejezet.
Ennyit tudok segíteni. :)
Köszönjük a fáradozást!
Huszonegyedik fejezet
– Hát így –
nézett Taranyenko a kis képernyőre bosszúsan ráncolva homlokát.
Leült,
komótosan kikapcsolta és tokjába tette a készüléket. Rápillantott a mellette
ülő Szivercevre.
– Ványa!
Te ugye ismered a Poloz nevű sztalkert?
– Ismertem
– morogta Szivercev. Már tudta, mit fog hallani. – Akár azt is mondhatnám, az
asztalom mellől tűnt el.
Taranyenko
nagyot sóhajtott:
– Elbúcsúzhatsz
tőle… bár csak lélekben. A Yantar[1]
mögött megtalálták a testét.
– Vérszívó[2]?
– kérdezte keserű grimasszal Szivercev.
– Igen,
az a Kex nevű sztalker talált rá ma dél körül.
– Ég
veled Poloz – motyogta sötéten Szivercev.
Ha volt is
valami remény, az már az első néhány nap elmúltával szertefoszlott. Tegnapelőtt
óta Ványa már szinte várta ezt az üzenetet. Azt tudta, ha valamelyik sztalker
megtalálja a holttestet, azonnal jelenti a hálón.
És most itt is van.
Ekkor
Taranyenko hirtelen Szivercev füléhez hajolt és szokatlan hangon, halkan
mormogta:
– Tudnod
kell, hogy Poloz is a duplikátort kereste, ahogy a korábban eltűntek is.
Szivercev
lopva Taranyenko szemét figyelte, próbált rájönni, hogy új főnöke miért
osztotta meg vele ezt az információt. Ellenőrzés? Provokáció? Amennyire
tudta, korábban Maxim nem beszélt neki a duplikátorról. Viszont nagyon
is jól emlékezett Pokatyilov figyelmeztetésére az óvatlan fecsegés
következményeiről.
A duplikátor
körüli játék egyre bonyolultabbá válik. Az biztos, hogy Pokatyilov erre
vadászik. Úgy tűnik Taranyenko is. Az is tisztán látszik, hogy ezek ketten bár
látszólag összedolgoznak, egymást is ki akarják játszani, ha módjukban áll. És
mi lesz a vége ennek az egésznek? Megdupláznak valamit?
– Mit
tudsz róla Ványa?
– Polozról?
– kérdezte komoran Szivercev.
Taranyenko
dühösen összevonta szemöldökét.
– A duplikátorról!
– Tudom,
hogy erre vadásznak… ahogy néhány sztalker is. Azt is tudom, hogy közülük heten
azonos körülmények között vesztek oda és a nyolcadik – szegény Grinya – valami
fatális tévedés miatt szintén ennek lett az áldozata. Ennek alapján úgy
gondolom, valami nagyon értékes dolog lehet.
– És még?
– Ez
minden – vallotta be Szivercev és két ujjával orrnyergét masszírozva ismét
Taranyenko szemébe nézett. – Azt, hogy pontosan mi is ez, hogy néz ki, mekkora,
nem tudom. A megnevezése alapján azt gondolom, képes megduplázni, vagy lemásolni
valamit.
Taranyenko
sokáig meredt rá némán. Úgy tűnt megpróbálta felmérni, vajon Szivercev tényleg
olyan egyszerű lélek, milyennek látszik.
Nézz, csak
nézz. – gondolta hirtelen támadt keserűséggel Szivercev. – Törd csak a
fejed, valaha kutató voltál, most meg már vezető adminisztrátor. És mint
általában az ilyenek, te is a nagy nyereményre vadászol.
– Ványa
– fordult felé halkan, de határozottan Taranyenko. – A csapatunkban a duplikátorról
csak ketten tudnak. Te, én és senki más. És nem is kell róla tudnia senkinek.
Rendben?
– Rendben
– rezzent össze Szivercev. – Bár jobban szeretném, ha én sem tudnék semmit.
– Arról
már lekéstél – vigyorodott el Taranyenko. – Már tudsz…
– A
fenébe – jajdult fel Szivercev, és majdnem leesett a padról mikor a terepjáró
az egyik kísérő katona kézjelére nagyot fékezve megtorpant.
Taranyenko
fülét hegyezve fordult a képernyő felé. Előttük, majdnem pontosan a jármű
nyomvonalában egy kékes ködfelhő lebegett. Kicsi, nagyjából 10 méter átmérőjű
és talán két emelet magas. A felhő belsejében időnként apró villámok cikáztak.
Az egyik harcos úgy 15 lépésnyire állt tőle, kezét figyelmeztetően felemelve,
óvatosan figyelte.
– Ahogy
látom ez egy méretes „elektra”[3]
anomália – mondta hangosan Taranyenko.
Az őrség
menetparancsnoka kiszólt rádión az embereinek:
– Csak
nézzétek meg alaposan, mert elég szokatlan. Nyikolajics, állítsd be a felvevőt
aztán ha a srácok is kigyönyörködték magukat, megyünk tovább.
– Mitől
lenne egy „elektra” szokatlan – morgott makacsul Taranyenko. – Egyszerű
kondenzátor.
Ez látványosan
be is bizonyosodott, amikor ez egyik katona sztalker távolról beledobott
valamit a ködbe, aminek a közepén intenzív kék villanás fénylett fel, amelyet
káprázatos, majdnem vakító fehér villámok követtek, sokkal fényesebbek, mint az
addigiak – egyszer, kétszer, háromszor. Majd a „ködpamacs” szép lassan
visszatért a korábbi derengő állapotába.
– Kísérleteznek
– horkant fel Taranyenko. – A Zóna bölényei.
– Ez egy
ilyen munka – vágta rá a menetparancsnok – vigyázunk a kutatók seggére és
megsülünk, ha úgy kívánják.
– Ha ti
megsültök – jegyezte meg morcosan Taranyenko –, akkor mindannyian úgy járunk.
Ilyesmit senki sem kérne tőletek.
Pár perc múlva
a katonák vezetője tényleg megadta a jelet az indulásra. A jármű előbb
körülfordult az egyik lánctalpon, majd határozottan jobbra tartva araszolt
előre.
Újabb fél óra múltán előttük magasodott a tábor – a régi vadnyugati erődök modern változata.
Újabb fél óra múltán előttük magasodott a tábor – a régi vadnyugati erődök modern változata.
– Nu
Ványa – mondta Taranyenko szinte vidáman –, üdvözöllek Yantarban! A tábor
biztonságos, amíg kipakolunk nézz körül, ismerkedj, de engedély nélkül ne nyúlj
semmihez. A fegyvered hagyd a páncélosban, a táborban nem szeretik, ha valaki
puskával szaladgál.
– Érthető
– bólintott Szivercev.
Amúgy is be
akarta járni a tábort. Hisz tulajdonképpen ez is a Zóna.
Meglepetésére
a táborban nem volt túl sok látnivaló. Egy kis terület a sebtében felhúzott
épület előtt, a körülötte lévő üres sávot állig felfegyverzett, nehézpáncélos
harcosok őrizték. Sok harcos. Egy kutatót sem látott – valószínűleg nagyon
elfoglaltak. A laborból sem jött elő senki aki körbevezette volna, így
negyedórányi céltalan téblábolás után Szivercev visszament a járműhöz, ahol már
majdnem befejezték a rakodást.
Rögtön
megjelent Taranyenko is. Arckifejezése komoly feszültségről tanúskodott, az
első perctől a ki- berakodó katonákat irányította, hébe-hóba idegesen az
órájára pillantva.
Ahogy a
rakteret lezárták és Horvin úr, meg a vörös képű Petrovics helyett két másik
kutató ugrott be a járműbe, Taranyenko elment a helyi vezetéssel tárgyalni, de
ez is csak pár percig tartott.
– Ványa,
szállj be gyorsan. Máris indulunk! – mondta ahogy visszaért.
Szivercev
engedelmesen bemászott és leült a régi padra a fegyvere és táskája mellé.
Taranyenko közben kizavarta a hat kísérő katonát a „dohányzóba”, a jármű
tetejére, leült a helyére és parancsot adott az indulásra.
Kihajtottak.
Így, hogy a
kíséret is a páncéloson utazott, sokkal gyorsabban haladtak. Taranyenko
anélkül, hogy egy pillanatra is lazított volna, kiterítette a kezében lévő
A3-as laminált térképet. Szivercev gyanította, hogy a menetparancsnok ismét a
vezetőfülkében ül. A páncélosban a sztalkerek nem aludtak, ha megláttak valami
érdekeset, egymásnak mutogatták és ha valami veszélyesnek látszott, akkor a
terepjáró megváltoztatta az útvonalát. Odakinn a Zóna alig változott, csak a látómezőbe
kerülő épületek mutattak némi változatosságot. Némelyik egész jó állapotban
volt, de nagy része többé-kevésbé összedőlt, lepusztult. Aztán a távolban egy
magas betonkerítés magasodott fel; Kolja a vegyész nyomatékosan odasúgta
Szivercevnek: Agroprom![4]
– majd visszafordult tabletjéhez.
A Zóna látképe
monotonul ismétlődött, Taranyenko és a többiek el voltak foglalva, így nem
meglepő, hogy Szivercev figyelme elkalandozott, és saját gondolataival foglalta
el magát.
Először kicsit
hüledezett a kollégái életén a kutató táborban. Majd ellentmondásos gondolatok
foglalkoztatták az életéről, hogy lesz az után, hogy teljesítette a szerződését
és visszatér Cserepovecbe a szülővárosába. Végül visszatért a duplikátorhoz.
Milyen
csoda rejtőzhet emögött a név mögött. Az biztos, hogy nagyon értékes lehet, ha
egy Pokatyilov kaliberű cápát ennyire érdekel. Az ekkora halakat elsősorban a
pénz, a rengeteg pénz érdekli és az a hatalom, amit ezért a pénzért meg lehet
szerezni. Természetesen Pokatyilov is először beszerzi a dolgokat, de a
megfelelő haszon eléréséhez szüksége van a folyamatos utánpótlásra. Más szóval
persze, hogy a relikviák[5]
érdeklik, de még inkább azok, akiktől hozzájuthat ezekhez, a sztalkerek, akik
újra meg újra szállítanak neki. Meg a duplikátor. Lehet, hogy relikviákat
is képes megduplázni? Jelentkezik nála egy sztalker, aki kihozott a Zónából egy
„iránytűt” vagy egy „sötét ékkövet”[6],
ezek rendkívül ritkák. Megveszi, használja a duplikátort és tadaaam! máris két
„iránytűje” vagy „sötét ékköve” van…
Szivercev
érezte, hogy homlokát kiveri a hideg veríték.
Duplikátor!
Hisz a válasz olyan egyszerű! Benne van a nevében! Egy holt dolog, nem élőlény,
egy tárgy, ami képes bármit lemásolni! Azt hiszem, nem szükséges, hogy az
relikvia legyen (bár egy mesés árú darab nem ártana), bármi lehet. Pénzkötegtől
az aranyig. A revolvertől a mobiltelefonig. Bármivel behelyettesítheted.
A
legegyszerűbb és ezért a legvalószínűbb magyarázattól Szivercev szinte rosszul
lett. El lehet képzelni, egy ilyen tárgy körül mekkora hatalmi harc törne ki.
Lángba borítaná a világot. És a hány gyalog tűnne el végleg a tábláról közben.
Gyalogok, mint Szivercev.
És hány
gyalog tűnt már el eddig is a tábláról…
Jól van
Ványa – mondta magának Szivercev – Nyugodj meg. Lazíts. Ezt jól
végiggondoltad. De most azt találd ki, mit teszel, mielőtt akár csak az ujjad
is megmozdítod, csak gondolj a duplikátorra. Ne moccanj, még csak rá se
nézz –, Isten őrizz, még azt gondolná, hogy ellene akarsz szegülni. És akkor a
büntetés gyors lesz, rövid és kegyetlen. Minden lépés következményeit végig
kell gondolni. Figyelembe kell venni, hogy a tetteid és motivációid mit
mutatnak kívülről nézve. Ha jól játszol, túléled, még ha nem is nyersz rajta
semmit, csak elkerülöd, hogy még nagyobb szarba kerülj. Ennyi és nem több. Akik
veszélyesek rád, azoknak egy lövés semmiség. Vagy még annyi sem kell,
egyszerűen itt hagynak a Zónában elpusztulni.
Szóval
Ványa a következő lépéseidet a legnagyobb óvatossággal tedd meg. Süsd le a
szemed, már nincs visszaút…
És Szivercev
úgy döntött, hogy az elképzeléseit jobb ha megtartja magának, Úgy tűnik,
minél kevesebbet tud valaki, annál jobb. Ez ősi igazság…
Még mielőtt
elérték volna az Agráripari Kutató Intézet szürke épülettömbjét, elfordultak.
Ez után hosszú ideig a vasút mellett kúszott a páncélos, majd egy jobb
kanyarral nyugat felé fordult. Még mindig elég gyorsan mozogtak, de ahogy egyre
távolabb kerültek a kutatók táborától, a kíséret harcosai le-leugrottak a
járműről, hogy felderítsék az utat.
Kis idő múlva
a páncélos egy jó állapotú aszfaltútra jutott, amin tovább rohant nyugat felé.
Az aszfalt csík bal oldalán. Úgy egy kilométerrel odébb Szivercev átélte első
kalandját a Zónában, szerencséjére szerepe a nézőére korlátozódott.
Az őrök a
páncéloson egyszerre kezdtek kiabálni, szinkronban kapkodták a levegőt és
valahová balra gránátokat kezdtek lődözni. Majd rákezdték a toronygéppuskák is
(ikergéppuskák természetesen). Ezek igen hangosan szórták az áldást. Érthető,
párban dolgoztak.
Szivercev
reflexszerűen átugrott a baloldali üres padra és rátapadt a legközelebbi
ablakra és kinézett rajta.
A sűrű, fehéres füstön át egy nagy lényt látott,
hatalmas kerek test és két vastag láb. A feje és a mellső végtagjai nem
látszottak. Egy másodpercre rá még egy robbanás, egy földgejzír tört az ég felé
és amikor az opálos füst kissé feloszlott, világossá vált, hogy a lény a földön
fekszik, sérült lába rázkódik. Szivercev azt is észrevette, hogy a lény egyik
lába leszakadt.
– Ennyi!
– ordított fel a menetparancsnok. – Mindenki figyeljen!
Az őrök
nyugtázták a parancsot.
– Balra
valami kisebb is rejtőzik – hangzott a vezetőfülkéből – Hét jel. El ne
aludjatok!
A páncéloson
biztos, hogy senki sem alszik és határozottan nem is fog.
Bioszkennert
használ – állapította meg Szivercev. – Ilyenem nekem is van a PDA-ban
csak hordozható. A terepjáróban természetesen egy beépített verzió lehet,
sokkal erősebb.
– Jól
vagy Ványa? – kérdezte mosolyogva Taranyenko. – Mindent láttál?
– Épp
eleget – szakadt el Szivercev az ablaktól. – Valami helyi tyrannoszaurusz
hatalmas lábakkal.
– A
tyrannoszauruszok útja – húzódott Taranyenko vigyora még szélesebbre. –
Beazonosítottad a dögöt?
– Pszeudogigászra[7]
tippelek – mondta Szivercev. – Nincs más ekkora.
– Ott a
pont – bólintott a főnöke. – Ez a legnagyobb. Plusz egy a megfigyelésért és a
pontos elemzésért!
– Ay-Ay
Sir! – tisztelgett viccesen Ványa Taranyenkónak a kitüntetésért. – Muszáj volt
ennyire szétlőni a testét?
– Abszolút.
– Egy
puska nem elég?
– Talán
egy elefántölő. De a láb ízületeit kell ellőni, az a legérzékenyebb pontja. Ha
egy tucat puskából kapja, akkor igen, el lehet intézni gránátvető nélkül is.
Meg ugyan nem öli, de megállítja. És ez az, amire szükség van. Megrázza a
farkát, leül. De jobb, ha nem mész a közelébe, mert hihetetlenül gyorsan
regenerálódik. Ha sikerül felborítani, akkor vége, mert az éhség nem kíméletes.
– Kutyák
– hallották a figyelmeztetést. – Rengeteg!
– Látom –
mondta a menetparancsnok – Az elsők a döghöz tartanak, a többi követi őket.
– Igen,
csirkehúsra fáj a foguk – mondta lustán az egyik katona. – Később meg jön a
bot.
– Jó
étvágyat hozzá – mondta a menetparancsnok, majd elhallgatott.
– Ennyit
a tyrannoszaurusz regenerációjáról – mosolyodott el Szivercev.
– Így is
jó – válaszolta Taranyenko, a térkép fölött, amit kissé lejjebb eresztett
ismét. Majd hangosan a sofőrhöz és a menetparancsnokhoz fordult: – A régi
ellenőrzőpontnál megállunk!
– Egy
anomália van a közelében, – jelezte az őr, aki korábban csirkének nevezte a
peszeudogigászt. – A bejáratnál lóg le a vezetékről a pokolba. Új és sűrű.
– Akkor az
ablakon megyünk be – zárta le Taranyenko. – A másik oldalon is van?
– Nem
látszik.
– Ablak?
– Még az
sem látszik. Semmi gond, ha lesz valami, szólok.
– Jól van
– mordult Taranyenko és leeresztette a térképet.
A terepjáró
egy darabig előre tartott, majd lelassult, előbb elfordult, majd körbefordult,
mint már korábban is aznap, végül mozdulatlanná dermedt. A képernyőn megjelent
egy rendőrségi ellenőrzőpont kétszintes épülete, olyan, amilyeneket a XX-XXI.
század fordulóján emeltek mindenfelé. A jobb oldalon a torony falát alaposan
benőtte valami vöröses borostyán szerűség, amitől a vezetékek nem is
látszottak. Szivercev rájött, hogy ez egy mutáns növény, ami anomália is
egyben, vagyis egy újabb törzs igyekszik elpusztítani mindazt, amit az emberek
a második katasztrófa, a Nagy Kitörés után közvetlenül építettek.
– Balra
ablak – mondta az őr.
– Nyikolajics,
bemész? – kérdezte a menetparancsnok.
– Igen, a
második szintre – válaszolt Taranyenko.
– Még
valaki?
– Csak
egy – válaszolta gondolkodás nélkül Taranyenko és Szivercevhez fordult –,
Ványa, gyere velem.
Szivercev
visszanyelte a gombócot a torkából és bólintott.
– Kutnyij.
Készülj! – szólt a menetparancsnok. – Te leszel a kísérő, a többiek addig
alaposan körülnéznek.
– Jelen!
A kísérők
leugráltak a páncélosról.
– A
fegyvered ki van biztosítva? – kérdezte komolyan Taranyenko Szivercevet.
Ványa
ellenőrizte – igen, a fegyver biztosítója a megfelelő állásban volt.
– Biztosítva
– mondta.
– Meg
tudod állni, hogy semmi furcsához nem érsz hozzá? – kérdezte Taranyenko. – Majd
a srácok fedeznek minket. És a fegyvered tartsd kézben, csővel lefelé.
– Értettem.
– Akkor
rendben. – Taranyenko türelmetlenül a képernyőre meredt.
Közben a
katonák két csapatra oszolva dolgoztak. Ketten, a huzalról lelógó valamitől
távol tartva magukat elmentek a járdán jobbra, a másik keresztül ment az úton
az ellenőrzőpont bal oldalára, ahol ismét ketté osztották a csapatot, ketten
óvatosan tovább mentek a torony mögött, ketten meg az ablakhoz léptek. Először
csak álltak egy másodpercig és figyeltek, majd egyikük bedobott az ablakon egy
füstgránátot. Nagy csörömpölés. A katonák először lebuktak, aztán a második is
odajött és elkezdte kiverni a bennmaradt üvegszilánkokat a keretből.
Kis idő múlva
a katonák jelentették, hogy minden tiszta, a tudósok nyugodtan kiszállhatnak a
páncélosból. A búvónyílás teteje szisszenve felnyílt és Taranyenko félretolta.
– Menjünk
Ványa, – mondta Szivercevnek. – Lépj a saját lábadon is a Zónába.
Kis lépés
egy kis citológusnak – gondolta szomorúan az útszéli porban sétálva
Szivercev. – Az emberiség meg bekaphatja…
Kint
világosabb volt, mint azt a képernyőt nézve várta volna. De még így is elég
lehangoló, homályos, mint a városban. Valamikor a városban is felhőtlen
lehetett az ég, dél-keletre gyakran valószínűtlenül kék, de az már rég volt.
Szivercev négy év alatt kezdte elfelejteni ezt a színt. Itt az ég középszürke
volt. Elkülönült felhők szinte sosem látszanak, mindig a fejük felett lógott
egy hatalmas tompa fényszűrő. Furcsa mód a kutatók táborában Szivercev nem figyelt
az égre, itt viszont megbámulta.
– Mozgás,
Ványa! – hívta Taranyenko türelmetlenül.
Szivercev
elindult, megragadta a puska markolatát és a főnöke után ment.
Az ablaknál
egy katona várt rájuk; a másik már bent volt az épületben. Először Maxim
Taranyenkónak, majd Szivercevnek segített bemászni az ablakon.
– Már
körülnéztem – szólt nekik a katona, aki először mászott be az ellenőrzőpont
tornyába. – Biztonságos, csak az üveg közelébe ne menjetek, ahol az az égető
szöszmösz tenyészik.
– Rendben
– bólintott Taranyenko. – Arra van a lépcső?
– Igen.
Megtartom. – A katona megfordult és az éles üvegszilánkokon taposva odalépett
az ajtóhoz. Szivercev nem tudott ellenállni a köhögési ingernek. A betört ablak
ellenére, a fojtogató füst még nem szellőzött ki.
A felfelé
vezető lépcsőn semmi érdemlegeset nem találtak. Taranyenko gyorsan körülnézett
a szobában, épp csak rápillantott az elhagyott, távoli, halott képernyőkre. A
legtovább valamiért az egyik üres sarkot bámulta, ahol korábban néhány
bútordarab állhatott.
– Ez van
– mormogta magában Taranyenko, majd hangosan azt mondta: – Mindenki! Indulás!
Az
ellenőrzőpont épületéből az ablakon át távoztak. Taranyenko egy pillanatra sem
állt meg, a járműhöz rohant és beugrott a búvónyíláson. Szivercevnek nem marad
más választása, minthogy kövesse a főnökét, mint kutyát a farka. A fedelet
lecsukták, a katonák felmásztak a páncélosra és elindultak vissza, kelet felé.
Pár perc múlva
elérték azt a helyet, ahol lelőtték a pszeudogigászt. A kutyák körülötte
rajzottak, a földön látható véres foltok jelezték, hogy a lábatlan szörny nem
adta magát könnyen, amit elért azt összezúzta, amíg volt rá ereje, de a kutyák
túl sokan voltak.
Később az út
aszfalt szalagja balra fordult észak felé és eltűnt a szemük elől. A páncélos
felkúszott a szintén észak felé tartó vasúti töltésre, majd a túloldalon
legördült róla és tovább haladt.
Szivercev az
újonc érdeklődésével meredt a képernyőre. A Zóna képes volt a fiatal kutatók
figyelmét akkor is lekötni, ha semmi érdekes nem történt.
Nos ez hát
a Zóna – gondolta Szivercev és mélyet sóhajtott
[1] Yantar tó: A Zóna nevezetes pontja, egy
megerősített felszíni kutatólaborral és az X-18 jelű föld alatti titkos
laborral, ahol a Zóna kialakulása előtt az O-Tudat projekthez kapcsolódó
kutatásokat folytattak. A Zóna létrejötte után az X-18-ból egy speciális
berendezés, a Kajmanov-sugárzó a felette lévő gyártelep területét gyilkos erejű
pszi sugárzással árasztotta el, így aki a közelébe került, az agymosott zombivá
vált. Sztrelok a Szaharov professzor – a felszíni labor vezetője – által
kifejlesztett pszi-sisak prototípusának védelmében sikeresen behatolt az X-18
laborba és lekapcsolta a sugárzót. A területen továbbra is hemzsegnek a zombik
és a sznorkok.
[2] Vérszívó: Ember formájú, gyors mozgású,
nagyon erős lény, szája körül csápokkal, amelyek Cthulhuéra hasonlítanak. Képes
majdnem teljesen láthatatlanná válni, ilyenkor a legtöbb fegyver hatástalan
ellene, még ha valami csoda folytán el is találják vele. Éles karmaival és
csápjaival támad, áldozatai vérével táplálkozik. Közvetlenül a támadás előtt
mindig láthatóvá válik, ilyenkor jó reflexekkel hatásosan támadható. Egyesek
szerint egy titkos, hadi célú genetikai kutatólabor némileg félresikerült
terméke.
[3] A Zónára jellemző anomáliák egyik típusa.
Az Elektra, vagy Kúszó villám bármilyen időszakban és időjárási körülmények
között könnyen észrevehető már nagy távolságból. Kékes villámokból álló „köd” a
talaj közelében. Ha bármi belekerül a folyamatosan gyülekező statikus töltés
kisül, erős villámlást okozva, ami ha élőlényt talál, az esetek túlnyomó
részében azonnali halált okoz. Jól szigetelt védőruhában túlélhető.
[4] Agráripari Kutatóintézet (Agroprom),
nevezetes hely a Zónában. Az alatta lévő járatrendszerben volt Sztrelok
csapatának búvóhelye.
[5] A relikviák szokatlan formájú, gyakorta
öklömnyi színes kődarabra vagy üveggömbre hasonlító, sokszor ismeretlen
összetételű anyagból álló tárgyak, amelyek a különböző anomáliák egymásra
hatásának eredményeként az anomáliamezőkön jönnek létre, és változatos kémiai,
fizikai képességekkel rendelkeznek. Vannak, amelyek az erőnlétet növelik, mások
a gyógyulás képességét, van amelyik antigravitációs mezőt generál maga körül,
egy másik lehűti a környezetét, de olyan is van, ami a radioaktiv sugárzás
ellen védi hordozóját. Mivel a Zónán kívüli világban, a Nagy Földön sokat érnek
a gyűjtők és a kutatók számára, a sztalkerek elsődleges célja ezek
összegyűjtése a Zónában. Vannak, amelyek viszonylag gyakoriak, emiatt már
meglehetősen olcsóak, de vannak igen ritkán található fajták is, amelyek árából
egy minden igényt kielégítő kisebb sziget is megvásárolható teljes
kiszolgálással a szerencsés megtaláló élete végéig. A jobb fajta sztalker
védőruhák speciális relikviazsebbel rendelkeznek, ahonnan a belehelyezett
relikvia képességei kiterjednek hordozójára is és megóvják a sugárzástól, vagy
a lövedékektől esetleg nagyobb tömegű tárgyak cipelését teszik lehetővé. Mivel
a legtöbb relikvia radioaktív sugárzást is kibocsát, használatuk csak
korlátozottan lehetséges. Mivel a Zónába lépni elvileg csak a hadsereg
engedélyével lehetséges, ilyen engedélyt meg szinte senki sem kap, a tudományos
kutatókon kívül, a sztalkerek tulajdonképpen illegálisan csempészik ki a
zónából amit találnak.
[6] Iránytű, Sötét ékkő: ritka, így nagyon
értékes relikviák.
[7] Pszeudogigász (vagy kisóriás), nagy
termetű (2-2,5 m magas), eltorzult emberre hajazó, nagyjából 1 tonnát nyomó
mutáns. Teste vaskos, karjai aránytalanul rövidek, cserébe lábai hatalmasak és
hosszúak. Ha toppant, 10-15 m-es körben minden és mindenki feldől, kisebbfajta
földrengést okoz. Nem túl okos, cserébe igencsak kemény fejű. Szó szerint.
Egyszerűbb fegyverek szinte semmit sem érnek ellene, nagy távolságból
megfelelően erős géppuska sorozatokkal, vagy pontos RPG találatokkal
megállítható, de a legjobb elkerülni jó messzire. Hatalmas tömege ellenére
rövid távon nagyon gyors, ha támadásba lendül szinte kizárt, hogy elfuthasson
előle akire ráront. Az a sztalker, aki bizonyítottan képes volt egy ilyet
közelről elintézni, méltó helyet kap a legendák között. Igaz, néha posztumusz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése