Urbánszki László - Vérszagra gyűl

Urbánszki László (1954-)

Ha olvastátok Urbánszki László Fegyver csörög című könyvéről szóló posztomat, abból megtudhatjátok, hogy akadtam össze véletlenül a neten a szerzővel, és hogyan lett a regény egyike azon műveknek, amiket még megjelenésük előtt volt szerencsém elolvasni. Ezen túl a Fegyver csörög az első mű is lett, aminél az a megtisztelés ért – többed magammal –, hogy a kéziratot korrektúrázhattam, véleményezhettem, egyszóval nyomdai megjelenésre alkalmas állapotba pofozhattam. Ez nekem nagyon sokat jelentett természetesen, de egy negatívuma mindenképpen volt azért. Nevezetesen, hogy a sorozat második részével kezdtem elmerülni a tatárjárás Magyarországának történetében.

A Fegyver csörög önmagában is élvezetes – és érthető – olvasmány, ami minden nehézség nélkül megáll a lábán, ám egy sorozatot egész egyszerűen az elején kell kezdeni, na! (A Vérszagra gyűl (Anno Domini 1241) már csak ezért se kerülhette el, hogy elolvassam.) Nem ajánlom viszont, hogy Ti is azzal kezdjétek, főleg, mivel erre vélhetően senki nem is kényszerít rá Benneteket. :) A felborult időrenden kívül miért is mondom ezt? A második részben ugyanis visszaemlékezések formájában az első kötet eseményeinek nagy része felidéződik rövidebb formában, plusz az abból már hiányzó szereplőkből könnyen kisakkozható, hogy ki nem éri meg az első rész végét sem. Nos, ezzel most együtt kellett élnem, hiszen nem tehettem semmit ellene, és persze nem róható fel a szerzőnek sem – sőt köszönöm újra a lehetőséget! –, de megemlítem, hiszen mindenképpen rajta volt ennek az isteni tudásnak a bélyege az olvasmányélményen.

Miről is szól a regény? A tatárjárás korában mongol kémek árasztották el a hódításra váró országokat, így persze hazánkat is. A kémek főnöke, egy könyörtelensége miatt emberei által is rettegett, legyőzhetetlen mongol harcos kis csapatával – útban Batu kánhoz jelentéstételre – Ladánybenére (a könyvben Bene) érkezik, ahol egy nem várt kellemetlenség esik meg velük, ami véres bosszúért kiállt. Tettükkel a kis mocsárfalu lakói magukra szabadítják a háború kutyáit.

Most címszavakban: hiszen a két regény stílusa – olvasmányos, vicces, szépirodalmi nyelvezetű –, műfaja – csata- és háborús jelenetekkel tarkított kalandos, fordulatos, kemény történelmi fikció – ugyan az, így az erősségei is ugyan azok. Nem is ragozom ezt tovább.

Remekül sikerült, igazi egyéniséggel, mélységgel, és (a fontosabbak legalább is) kidolgozott háttérrel rendelkező karakterek találhatók benne a „jó” (magyar) és a „rossz” (mongol) oldalon egyaránt. Többen is olyan emlékezetesre sikerültek, hogy mikor „kedvencet” akartam közülük – Erden, Grgur, Urba, Lados, Labolcs, Gyöngy – választani, „elborzadtam”, mennyien vannak. Magyar, mongol, gyerek, nő, gonosz és/vagy katona, fő- illetve mellékszereplő – van itt minden, igazi vegyes-vágottat alkotnak a szívemhez nőtt alakok. Hagyom ezt is a fenébe, úgy sem kötelező választanom közülük.

A szerző nyelvezete is maradt az a jópofa, régies, ami miatt megszerettem már az előző kötetben. Érdekes és egész egyedi a szerző egyik vissza-visszatérő tudatos írói fogása, hogy sokszor az eseményekre nagyon távolról közelít rá – egy sas szemén keresztül –, vagy nagyon közelről kezdve bontja ki egyre jobban – egy róka szemszögéből – a látképet. Higgyétek el, nagyon jól működik a gyakorlatban. Szerintem az ízes nyelvezeten, a szereplők (tanulatlan) beszédmódján és a falusiak életéről szóló rengeteg kis anekdotán és a szereplők furmányos gondolkodásmódjáról szóló jeleneteken kívül ez ad igazán népies, természetközeli ízt a sorozatnak.

Nagyszabású harci jelenetekből érzésre mintha kevesebb lett volna ebben a részben, mint a másodikban, ebben inkább egy-egy ember, vagy két kis csoportosulás közt megy a tusa, de ezen jelenetek leírása megint mindig jól sikerült. Izgalmasak és filmszerűek, nem elhúzottak, hanem pörgősek, véresek, brutálisak. A lápi bújócskás részek izgalmasak, sikerült bennük is fenntartani a feszültséget. Egyszóval tehát, minden rendben van a könyvvel… majdnem.

Nem akarok prűdnek – vagy szex-ellenes szűzlánynak – látszani, hogy a romantikus részeken akadok mindig fenn. Nincs semmi bajom az erotikával! Sőt! Ebben a részben (és a másodikban is egyébként) ráadásul igazából nincs is romantikus szál! Viszont rengeteg – szerintem tök felesleges – rész szólt arról, hogy a kikapós fiatal (vagy öregedő/öreg) menyecskék szívesen lovagolnák már a legényeket, ami a csődöröknek sem lenne ellenére, főleg ha van szép fara és harang alakú keble a fehérnépnek; ha viszont csak az egyik van neki, akkor legalább legyen sötét. Értem. Tök vicces volt. Háromszor. Aztán már nem annyira. Ha lett volna benne még vagy öt hasonló jelenet, akkor a manapság annyira trendi „ulpiusos-pornókönyveket” olvasóknak is jó szívvel tudnám ajánlani a regényt. Ez sem lenne baj, de ilyenkor felmerül bennem, hogy az ilyen jelenetek ezért vannak vajon benne? Hátha az ilyesfajta könyveket olvasó közönség is ráharap? Szerintem hiba lehet egy könyvnél, ha mindenkinek – vagy nagyon sokaknak – egyszerre akar megfelelni. Bevallom, engem semennyire nem érdekel egyetlen erotikus szénakazal-hódítás sem, ha emiatt kevesebb harcos-kalandos részről olvashatok egy könyvben. Azért túléltem persze, és azt is el tudom képzelni, hogy másnak meg ezek a részek tetszenek a legjobban (tényleg humoros volt a nagy részük!), de tőlük meg azt kérdezném, hogy ha ennyire untatják a történelmi részek, miért egy Gold Book-os könyvet olvas, miért nem Ulpius-osat?

Summa summárum – két regény után – elmondhatom, hogy izgatottan várom a harmadik Anno Domini könyvet, ami 2015-ben talán már jön is. (Ha jól tudom egyébként, a tervek szerint még legalább négy IV Béla idejében játszódó része lesz a sorozatnak.)

Off: Tudja valaki, mi a hivatalos neve annak – a regényekben általában dupla (vagy akár tripla) sortörés esetleg nagyobb térköz jelzi a helyét –, mikor a cselekmény fejezeten belül (!) egyik karakterről a másikra vált át? Az extra sortörésből az olvasó azonnal tudja, hogy valami kisebb „ugrás” van a történetben, figyelmesen arra, hogy mi is változott, de lehet gördülékenyen tovább olvasni. Na, ez az extra sortörés ebben a könyvben bizony sokszor hiányzott, ami engem roppant módon zavart. (A Fegyver csörög korrektúrája közben jeleztem azt ahol ilyen típusú hibákra leltem, remélem rendben javítva is lettek és abban már nem lesznek...) Ugyanis egy csomó helyen meg ott volt, sőt, néha még iniciáléval (nagyított kezdőbetű) is jelezték, hogy „figyelj oda öcsi, ugrás van!” (Másrészről viszont alig van benne helyesírási hiba!)