Ugrás a fő tartalomra

Arthur C. Clarke & Stephen Baxter - Elsőszülöttek


Arthur C. Clarke & Stephen Baxter - Elsőszülöttek
(Időodisszeia 03.)

Arthur C. Clarke & Stephen Baxter - Firstborn
(The Time Odyssee 03.)
Eredeti megjelenés: 2007
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2009
Műfaj: sci-fi
Hossz: 384 oldal
Fordította: Sarkadi Zsuzsanna és Németh Attila
Beleolvasás:
ITT
Vásárlás:
BOOKER

Tartalom:
Az Elsőszülöttek a történelem kezdete óta szemmel tartották az emberiséget, és amikor a Föld elérte a 21. század fejlettségi szintjét, a tettek mezejére léptek. Először végrehajtották az Időtörést, és a bolygót apró darabkáiból újraalkotva kísérleti laboratóriumot hoztak létre egy párhuzamos világegyetem formájában, hogy közelebbről tanulmányozhassák a legkülönbözőbb korokból elhurcolt emberpéldányokat. Azután gigantikus napkitöréssel próbálták eltörölni civilizációnk utolsó nyomát is, de egy páratlan nemzetközi összefogásnak köszönhetően tervük nem járt sikerrel.

Most, hogy a Föld végre kezd kilábalni a napvihar okozta természeti és társadalmi zűrzavarból, mind több baljós jel utal arra, hogy az Elsőszülöttek még nem adták föl elpusztításunkra szőtt terveiket. Vajon ezúttal milyen kozmikus „végső megoldást” főztek ki galaktikus boszorkánykonyhájukban? Egy biztos csak: az emberiség túlélésének kulcsfigurája Bisesa Dutt, az egykori ENSZ-katona, aki évtizedes krioálmából ébredve hirtelen ismét az események középpontjában találja magát, élő kapcsot képezve a Föld és a párhuzamos világban új utakat járó párja, a Mir között.

Az angol és az egyetemes SF-irodalom két szupersztárjának fantáziája nem ismer határokat, aprólékosan kidolgozott Időodisszeia-ciklusuk befejezéseként egy lélegzetelállító izgalmakat tartogató akcióregényt alkottak, amely azonban a technikai csodák és a pergő cselekmény mellett fontos gondolatokkal is szolgál.








Arthur C. Clarke és Stephen Baxter Időodisszeia trilógiájának előző két részéről ITT és ITT írtam nem is olyan régen. A stílusra egymásra nem igazán hasonlító könyveket nagyon megszerettem. Az első részt kalandosabb, inkább fantasy regénybe, mint science fictionbe illő alternatív történelmi témája miatt zártam a szívembe, míg a második könyvet tudományos alapossága miatt volt könnyű megkedvelnem. A két könyv közös metszete – a főszereplőn kívül – az „Elsőszülöttek” általi fenyegetettség volt, ami mindkét regényben (más-más eszközzel) az emberiség kiirtásának rémével sokkolta az olvasót. Mivel a két kötet után is megmaradt a nagy kedv, hogy újra elmerüljek az Elsőszülöttek világában, ezért gyorsan elolvastam hát a folytatást is.

"...Ha félretesszük az antianyag kezelésének trükkös részleteit, végső soron megállapíthatjuk: a Liberator gőzrakéta volt."

Nagy örömmel fedeztem fel, hogy a harmadik regényben tökéletes arányban keverednek az első kettő könyv nekem legjobban tetsző részei. Újra visszatérünk a Mir-re, az alternatív Földre, ami a különböző történelmi korok időmetszeteiből lett véletlenszerűen összerakva egy elképzelhetetlenül fejlett földönkívüli civilizáció által. Megismerjük néhány hátra maradt régi ismerős – a kötetek közt 27 esztendő telt el – életét ebben a kifacsart „ókori” bolygón, és közben újabb rejtélyekről is lehull a lepel. Végre megtudjuk, hogy viselik a XIX. századi Chicago – az egyetlen fennmaradt fejlettebb város – lakói a hirtelen beköszöntött jégkorszakot (rájuk különösen kíváncsi voltam valamiért), és hogy Nagy Sándor – gőzmozdonyaival – Eurázsia meghódítása után vajon a szinte üres Amerikát is az uralma alá akarja-e hajtani.

Az eltérő mértékben civilizálódott – és egyúttal különböző fejlettségi szinten álló – népcsoportok együttélési esélyeiről, jövőjéről szerintem az első könyvben még túlságosan is idealizált (pozitív) véleményt fogalmaztak meg a szerzők, de ez végre megváltozik, és most már sokkal reálisabb jövőképet festenek elénk. A fejlett civilizáció hanyatlását. Nem tudom pontosan, hogyan folyt a két szerző közös munkája, de nem kockáztatok túl nagyot, ha azt mondom, hogy a Mir-es részeket főleg Baxternek köszönhetjük.

„…Yuri egy rögtönzött inga segítségével tanulmányozta a változó gravitációt, Alexei és Lyla saját magukon tesztelték. Ha az ember leült, nehezebb volt, mint amikor állt. Ha kicsit is távolabbra hajított egy labdát, az állomás forgása eltérítette. És ha a forgásiránnyal szemben futott, kisebb lett a súlya. A fiatalok hosszú ugrásokkal, nevetve kergették egymást a folyosón.”

Felmennék...
A jövőben, az "igazi" Földön játszódó részek viszont egyértelműen a sci-fi zsáneréhez kötődnek inkább. Ráadásul – bár ez nem egyértelmű először, hiszen állandó téma az idegenek újabb támadása, a harmadik közelgő katasztrófa, ami ellen látszólag újra tehetetlenek vagyunk – inkább tudományos, mint fantasztikus, ahogy egyébként a Napvihar is volt anno. Miért mondom ezt, mikor ebben is „csak” olyan általános dolgok szerepelnek – űrhajók, napvitorlások, űrlift, gravitációs vontató, Fresnel-lencsés teleszkóp –, amik igazából más űrben játszódó sci-fiben is megtalálhatóak? Ugyanis az ebben a könyvben leírt technológiák MÁR léteznek. Lehetséges, hogy még csak tervrajzokon, de a könyvben nem szerepel semmi, aminek megvalósításán a mérnöktársadalom épp nem dolgozik. A könyv Utószavában – ami talán a legérdekesebb része az egyébként is szuper regénynek – konkrétan le vannak írva, ki, hol, mikor publikált az adott témában, sőt a nemzetközi szaktekintélyek sora adott ehhez a könyvhöz tudományos tanácsokat, kiegészítő magyarázatokat az írópárosnak. Nem beszélve arról, hogy konkrétan az egész Űrlift-projectet Clarke találta ki 1979-ben, igaz, akkor még nem gondolta, hogy ez tényleg megvalósítható lesz a közeljövőben (vagy akármikor). Természetesen nem az a lényeg, hogy a könyvben szereplő fejlesztések neve ugyanaz legyen, mint a valóságban is, hanem hogy a működési elvük is mérnökileg helyes, tudományosan megalapozott. Ezt a precizitást pedig nagyon tudom értékelni! Tehát amikor olvastam a napvitorlásokról szóló részeket, még csak a szokásos szájtáti módon ámuldoztam kecsességükön, de mikor a végére értem a könyvnek, már inkább azt számolgattam, hogy vajon hány évnek kell eltelnie még addig, hogy én is felszállhassak egyikükre. :) Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy az Elsőszülöttekben, a tisztán tudományos részek – mint például a Mars északi-sarkán lévő kutatóbázison folyó vizsgálatok és életkörülmények, vagy a Bolygóvédelmi Protokoll – és a mögöttük húzódó műszaki háttér jobban elvarázsoltak, mint maga a történet, ami már csak azért is nagy szó, mert szerintem ilyen még sosem történt meg velem.

„– Azt értem, hogy tud elvitorlázni a Naptól – mondta Bisesa. – De hogyan halad befelé… mondjuk a Marstól a Föld irányába? Gondolom, valami hasonló technikát alkalmazhatnak, amilyen a cirkálás a hagyományos vitorlásoknál.
– Nem jó a hasonlat – közölte Alexei kimérten. – Nem szabad elfeledni, hogy a Naprendszerben minden test lényegében a Nap körül kering. És ez határozza meg a vitorlás működését is… – Az asztrodinamika olykor ellentmondott a józan észnek. – Ha fölgyorsulok, a pályám sugara nő. De ha úgy állítom be a vitorlát, hogy a napfény nyomása mozgásom irányával szembe hasson, az orbitális sebességem lecsökken, és spirálvonalban zuhanni kezdek a Nap felé…”

Az összes rész közül az elsőszülöttek ebben szerepeltek a legkevesebbet… ezt sajnáltam. Azt gondoltam lesz valódi kapcsolatfelvétel, de nem lett. Szerencsére kaptam más idegen létformákat – végül többet is (Tanú és társai) –, akik a csalódottságomat enyhítették, ezért nincs keserű szájíz sem. A poszthumanizmusról és a – „fizika, mint Isten” – szóló gondolatfoszlányok szintén érdekesek voltak.

„…A mindennapi életben a lokalitás – axióma. Én itt vagyok, te ott, és egyikünk sem lehet egyszerre két helyen. De a feketelyuk-talány megoldása az, hogy az információ lehet egyszerre két helyen. Paradoxonnak hangzik, de a kvantum-univerzum sok jellegzetessége ilyen… a kvantumgravitáció még sokkal ilyenebb.”

A viszonylag nagyszámú techno-szöveg ellenére is végig olvasmányos a kötet. A közelgő katasztrófa „egyedisége” – nem a halálossági foka! – elmarad egy kicsit az előzőektől, de az írás mégis feszült, izgalmas marad. (Egy dolog mondjuk nem tiszta. A Napviharban azt írták, hogy az Elsőszülöttek pár millió évvel ezelőtt beledobtak egy kisbolygót a napba, ez okozta (volna) az emberiség végét. Mivel ez nem jött össze, ezért csekély 27 év múlva még idelőttek egy kvantumbombát is? Vagy ezt is kilőtték már millió évekkel ezelőtt, csak most ért ide? Ez lehetséges, hiszen olyan rohadt "lassú" volt ez a K-bomba, hogy még űrhajókkal is követni tudták.). A szereplők érzelmeivel, esetleges belső gyötrődésükkel ezúttal sem foglalkoztak túl sokat a szerzők (ez nem az a könyv, ahol ezek a témák különösebben érdekeltek volna) – mint ahogy felesleges romantikus szálat sem erőszakoltak bele a könyvbe (ez meg sose az a téma ugye…) –, tehát ilyen téren is meg voltam elégedve. Egy szó mint száz, nekem ez lett a kedvenc részem.

„…Bisesa a relativitáselméletet illető minden tudása egyetlen, a főiskolán évtizedekkel ezelőtt hallgatott kurzusra korlátozódott – illetve a sci-fikre, de azokra aztán igazán nem támaszkodhatott.”

A 2007-ben kooprodukcióban megszületett könyv az Időodisszeia záró része, de arra azért kíváncsi lettem volna, hogy ha Arthur. C. Clarke nem halt volna meg a közös munka után nem sokkal, akkor folyatódott volna-e a sorozat még néhány részen keresztül. A könyvben lévő történet ugyanis hiába lett kerek, ha a záró sorok elolvasása után mégis legszívesebben azonnal a – nem létező – folytatás után nyúltam volna. Most komolyan ez a rohadt nagy „cliffhanger” lett volna eredetileg is a vége?  ;-)

„Háborúzunk, s vesztésre állunk.”

A könyvért köszönet a MetropolisMedia Kiadónak!

Megjegyzések