Ugrás a fő tartalomra

Adam Wisniewski-Snerg - A lator evangéliuma (exkluzív részlet)



Holnap, azaz február 05-én jelenik meg a Metropolis Media gondozásában a nemzetközi hírű és tragikus sorsú lengyel sci-fi író Adam Wisniewski-Snerg magyarul eddig még soha meg nem jelent könyve, A lator evangéliuma, amit sokan a mára kult státuszt kivívott Mátrix filmek alapjául szolgáló műnek tartanak. Ennek a könyvnek olvasható most az első fejezete - csak itt, a Profundus Librumon. (Úgyis már régen volt ilyen exkluzív poszt!)
A 250 oldalas könyv a Booker.hu-n már elő is rendelhető.

1

Aznap már pirkadattól volt egy olyan érzésem, hogy éjjel a környezetemben észrevehetetlen változások történtek. Többször felébredtem, majd ismét elaludtam. A napsugár a vastag függöny alatt bekúszott a szobába, lassan eloszlatta a félhomályt. Bár a bútorok szokott helyükön álltak, már amikor első ízben kinyitottam a szememet, imbolyogva az álom és az ébrenlét peremén, az ismerős tárgyak idegen színei és alakjai homályos nyugtalanságot okoztak.
Reggel soha nem húztam fel a redőnyt. Csak a fürdőszobában kapcsoltam lámpát, és tanácstalanul megtorpantam a tisztálkodószerek polca előtt. A vastag fogkrémtubust sűrített levegő töltötte meg. A rózsaszín szappan a kezemből a kád aljára esett, és fehér gipszdarabokká törött szét. A törölköző szokásos helyén egy ugyanakkora ív fehér papír lógott. A csapból nem folyt víz: ilyenkor reggel sokan használják, magyaráztam magamnak.

Gyorsan felöltöztem, és kimentem a konyhába, ahol más utánzatokat is felfedeztem. A szőlőfürt mesterséges volt. Tojás helyett két gipszgömböt ütöttem a serpenyőbe, a kilós kenyér a kés nyomására gyanús sziszegéssel összement egy kis zsemlyévé. A tejet belül fehérre festett üveg imitálta. A vajpapírban fakockát találtam. A sajtot nem is érintettem késsel, mert valami kemény anyagból öntötték. Csak a sonkát vághattam szeletekre, de akkor rájöttem, hogy rózsaszínű gumiból van – nem volt időm ezzel szórakozni.
A hűtőt élelmiszer-utánzatok töltötték meg, amilyeneket olykor a boltok kirakatában láthattam. Az egyik polcon plasztikus, kemény tömeg hevert, melynek gyárilag egy kopasztott liba formáját adták.
Mivel hajnali négyig mulattam Kroywen központjában, és alig aludtam valamit, hát most mindezt csak félig kábultan láttam. Aztán arra gondoltam, talán tegnap este vagy éjjel a távollétemben valamelyik ismerősöm cserélte ki a toalettszereimet meg a hűtő tartalmát a többé-kevésbé sikerült utánzatokra. De egyikükről sem tételeztem fel ilyen jámbor tréfát. Talán ha elmondom Lindának, ő majd rájön, ki az ötletgazda.
A liftben kivettem a zsebemből a cigarettát, és máris szembesültem a következő fortéllyal: kis üres kartonhengerek voltak a dobozban. Mivel hét óráig már csak húsz percem maradt, futottam a háztól a metróig. Akkor értem a peronra, amikor a szerelvény besiklott. Még éppen bedobhattam a pénzt a hírlapárus ablakán, és felkaptam egy reggeli lapot.
A kocsiajtók összecsukódtak mögöttem, a szerelvény indult, s már a vezércikket olvastam; úgy ültem a legközelebbi üres helyre, hogy nem vettem le szememet az újságról. Az én példányomon a kolumnát különböző méretű téglalapok borították, mind egyformán telis-tele szürke nyomdafestékkel. Itt-ott fölöttük hosszabb fekete vonalak szaladtak vízszintesen, vastagabb betűket imitáltak, a címek pedig betűsorok voltak véletlenszerűen egymás mellé rakott jelekkel. Ez az egész tényleg újságoldalnak látszott, de csak annak, aki távolabbról nézte.
Míg az újságutánzatot figyeltem, észre sem vettem a környezetet. Amikor végre felemeltem a fejemet és körülnéztem, az első pillanatban azt is hihettem, hogy képzelődöm.
Az egész kocsit bábuk töltötték meg. Egyesek ültek, mások álltak, ezek is, azok is olykor megmozdultak, néha beszélgettek – egyszóval mindenki úgy tett, mintha munkába robogó utas lenne. Műanyagból és gumiból voltak, színük a valódi emberi bőr színére emlékeztetett. Üveges szemmel néztek. Az arcokon egyszerűsített vonások, orrukból gyakran hiányoztak a lyukak, szájukban a rés a két ajak között – de azok az ajkak, melyeket mosoly húzott szét, vagy éppen szavakat mondtak, fogsorok helyett vízszintes, fehér csíkokat mutattak. A takarékosság jeleit fedeztem fel a mellettem ülők ruházatán is. A vagonban utazó bábuk nem viseltek vadonatúj darabokat, mint a próbababák az áruházak ruhaosztályain. Majdnem mindegyiken használt ruha volt, egyik-másik eléggé elnyűtt, gyűrött, foltos, szakadt.
Az utánzatok az igazi utasokat imitálták, de nem mind pontosan. Egyesek legalább külsejükkel és viselkedésükkel elég hűen utánozták az élő embereket; ők az átjárókban vagy a padokon egészen természetesen mozogtak. Mások viszont, főleg az egyszerűsített kinézetűek, olykor igen gyászos külsejükkel – örökre a helyükhöz voltak kötve. A padokhoz vagy a kapaszkodókhoz erősített bábukra csak papírruhát adtak. Néhány szélsőséges esetben annyira egyszerűsítették az alakjukat, hogy inkább rosszul összeállított viaszfiguráknak látszottak.
A Taweda–Pial Edin távolságot a metró négy perc alatt teszi meg. Ilyen rövid idő alatt éppenhogy körülnézhettem, és máris közeledtünk a következő megállóhoz. A peronról egy sor nyitott ajtón át beláttam a többi vagonba – mindegyik tele volt férfiak és nők utánzataival.
A gyár, ahol dolgoztam, Pial Edin közelében volt. Orromban a szerelvényben terjengő műanyagszaggal mentem a peronon az alagút felé: izgatott a különös látvány, ahogy minden tele van a városszéli negyedek lakóival, és mind a gyárak felé tart. Senki sem figyelt a többiekre. Minden olyan volt, mint más reggeleken. A metróban maradhattam volna, irány a Tizedik utca, hogy megnézzem, mi fog történni. De már a peronon voltam, amikor a kísértetvonat indult Kroywen központja felé. Az egyre gyorsabban elszáguldó ablakokban láttam a műutasok körvonalait, akiket messzebbről nehéz volt megkülönböztetni a valódi emberektől.
A peron végén megpillantottam egy telefonfülkét. Eszembe jutott, azonnal felhívhatnám Lindát, hogy legalább pár szóval elmeséljem neki: csodát láttam, minek következtében egy egész metrószerelvény mozgó maketté változott. Linda húsz perccel korábban kezd, tehát ekkor már az íróasztalánál kéne ülnie. Sajnos a fülkében állt egy lány, mellette pedig sétált egy másik, vagyis már sorban állt a telefonhoz. Én is megtorpantam.
Pár perces várakozás után semmi sem változott, hát türelmetlenül bekopogtam az üvegen. Semmi nem történt. A hölgy alighanem tizenvalahány jegyű számot hívott, de percek múlva sem ért még a tárcsázás végére. Körbejártam a fülkét, és a másik oldalról figyelmesen megnéztem. Az örök fülkelakó mutatóujja a „nyolcasba” volt illesztve, a telefon is gipszből készült, persze, és a bábu kaucsukkeze ütemesen mozgatta hol erre, hol arra. A másik egybeolvadt a kagylóval, és bőrszínű végtagját összeszerelték a saját fülével. Közben a lány szeme egészen figyelmesen nézte a tárcsát, élénk arckifejezése pedig hol összpontosítást, hol meg türelmetlenséget jelzett, ez így együtt kísérteties hatást gyakorolt.
Indultam a gyárba, de még egy pillantást vetettem a másik műanyag lányra; cipője a peron forró aszfaltján könnyű, patkó alakú nyomot hagyott, jelezve, órák óta sétálgat itt, és várja, hogy végre ő is telefonálhasson.
Félúton a gyár felé találkoztam Ryan Elsantosszal. Ő is ott dolgozott.
AdamWisniewski-Snerg (1937-1995)
– Carlos, késésben vagyunk! – mondta természetes hangon, és felém nyújtotta műkezét.
Ráhajoltam az órájára. Tízegynéhány másodpercig néztem a mutatókat, nem mintha a pontos idő érdekelt volna. Hisz nem is gondoltam arra, hogy munkába menjek. Titkolni akartam zavaromat, sőt rémületemet. Ez biztosan ott ült az arcomon, amikor megláttam Ryant. Ő ugyanis – mint mindenki más az utca két oldalán – gumiból és műanyagból volt.

Megjegyzések