Holnap, azaz február 05-én jelenik meg a Metropolis Media gondozásában a nemzetközi hírű és tragikus sorsú lengyel sci-fi író Adam
Wisniewski-Snerg magyarul eddig még soha meg nem jelent könyve, A lator evangéliuma, amit sokan a mára kult státuszt kivívott Mátrix filmek alapjául szolgáló műnek tartanak. Ennek a könyvnek olvasható most az első fejezete - csak itt, a Profundus Librumon. (Úgyis már régen volt ilyen exkluzív poszt!)
A 250 oldalas könyv a Booker.hu-n már elő is rendelhető.
1
Aznap már
pirkadattól volt egy olyan érzésem, hogy éjjel
a környezetemben észrevehetetlen változások történtek. Többször
felébredtem, majd ismét elaludtam. A napsugár a vastag függöny alatt bekúszott
a szobába, lassan eloszlatta a félhomályt. Bár a bútorok szokott helyükön
álltak, már amikor első ízben kinyitottam a szememet, imbolyogva az álom és az
ébrenlét peremén, az ismerős tárgyak idegen színei és alakjai homályos
nyugtalanságot okoztak.
Reggel soha nem húztam fel a redőnyt.
Csak a fürdőszobában kapcsoltam lámpát, és tanácstalanul megtorpantam a
tisztálkodószerek polca előtt. A vastag fogkrémtubust sűrített levegő töltötte
meg. A rózsaszín szappan a kezemből a kád aljára esett, és fehér gipszdarabokká
törött szét. A törölköző szokásos helyén egy ugyanakkora ív fehér papír lógott.
A csapból nem folyt víz: ilyenkor reggel
sokan használják, magyaráztam magamnak.
Gyorsan
felöltöztem, és kimentem a konyhába, ahol más utánzatokat is felfedeztem. A
szőlőfürt mesterséges volt. Tojás helyett két gipszgömböt ütöttem a serpenyőbe,
a kilós kenyér a kés nyomására gyanús sziszegéssel összement egy kis zsemlyévé.
A tejet belül fehérre festett üveg imitálta. A vajpapírban fakockát találtam. A
sajtot nem is érintettem késsel, mert valami kemény anyagból öntötték. Csak a
sonkát vághattam szeletekre, de akkor rájöttem, hogy rózsaszínű gumiból van –
nem volt időm ezzel szórakozni.
A hűtőt
élelmiszer-utánzatok töltötték meg, amilyeneket olykor a boltok kirakatában
láthattam. Az egyik polcon plasztikus, kemény tömeg hevert, melynek gyárilag
egy kopasztott liba formáját adták.
Mivel hajnali
négyig mulattam Kroywen központjában, és alig aludtam valamit, hát most mindezt
csak félig kábultan láttam. Aztán arra gondoltam, talán tegnap este vagy éjjel a távollétemben valamelyik ismerősöm
cserélte ki a toalettszereimet meg a hűtő tartalmát a többé-kevésbé sikerült
utánzatokra. De egyikükről sem tételeztem fel ilyen jámbor tréfát. Talán ha
elmondom Lindának, ő majd rájön, ki az ötletgazda.
A liftben
kivettem a zsebemből a cigarettát, és máris szembesültem a következő
fortéllyal: kis üres kartonhengerek voltak a dobozban. Mivel hét óráig már csak
húsz percem maradt, futottam a háztól a metróig. Akkor értem a peronra, amikor
a szerelvény besiklott. Még éppen bedobhattam a pénzt a hírlapárus ablakán, és
felkaptam egy reggeli lapot.
A kocsiajtók
összecsukódtak mögöttem, a szerelvény indult, s már a vezércikket olvastam; úgy
ültem a legközelebbi üres helyre, hogy nem vettem le szememet az újságról. Az
én példányomon a kolumnát különböző méretű téglalapok borították, mind
egyformán telis-tele szürke nyomdafestékkel. Itt-ott fölöttük hosszabb fekete
vonalak szaladtak vízszintesen, vastagabb betűket imitáltak, a címek pedig
betűsorok voltak véletlenszerűen egymás mellé rakott jelekkel. Ez az egész
tényleg újságoldalnak látszott, de csak annak, aki távolabbról nézte.
Míg az
újságutánzatot figyeltem, észre sem vettem a környezetet. Amikor végre
felemeltem a fejemet és körülnéztem, az első pillanatban azt is hihettem, hogy
képzelődöm.
Az egész kocsit
bábuk töltötték meg. Egyesek ültek, mások álltak, ezek is, azok is olykor
megmozdultak, néha beszélgettek – egyszóval mindenki úgy tett, mintha munkába
robogó utas lenne. Műanyagból és gumiból voltak, színük a valódi emberi bőr
színére emlékeztetett. Üveges szemmel néztek. Az arcokon egyszerűsített
vonások, orrukból gyakran hiányoztak a lyukak, szájukban a rés a két ajak
között – de azok az ajkak, melyeket mosoly húzott szét, vagy éppen szavakat
mondtak, fogsorok helyett vízszintes, fehér csíkokat mutattak. A takarékosság
jeleit fedeztem fel a mellettem ülők ruházatán is. A vagonban utazó bábuk nem
viseltek vadonatúj darabokat, mint a próbababák az áruházak ruhaosztályain.
Majdnem mindegyiken használt ruha volt, egyik-másik eléggé elnyűtt, gyűrött, foltos,
szakadt.
Az utánzatok az
igazi utasokat imitálták, de nem mind pontosan. Egyesek legalább külsejükkel és
viselkedésükkel elég hűen utánozták az élő embereket; ők az átjárókban vagy a
padokon egészen természetesen mozogtak. Mások viszont, főleg az egyszerűsített
kinézetűek, olykor igen gyászos külsejükkel – örökre a helyükhöz voltak kötve.
A padokhoz vagy a kapaszkodókhoz erősített bábukra csak papírruhát adtak.
Néhány szélsőséges esetben annyira egyszerűsítették az alakjukat, hogy inkább
rosszul összeállított viaszfiguráknak látszottak.
A Taweda–Pial
Edin távolságot a metró négy perc alatt teszi meg. Ilyen rövid idő alatt
éppenhogy körülnézhettem, és máris közeledtünk a következő megállóhoz. A
peronról egy sor nyitott ajtón át beláttam a többi vagonba – mindegyik tele
volt férfiak és nők utánzataival.
A gyár, ahol
dolgoztam, Pial Edin közelében volt. Orromban a szerelvényben terjengő
műanyagszaggal mentem a peronon az alagút felé: izgatott a különös látvány,
ahogy minden tele van a városszéli negyedek lakóival, és mind a gyárak felé
tart. Senki sem figyelt a többiekre. Minden olyan volt, mint más reggeleken. A
metróban maradhattam volna, irány a Tizedik utca, hogy megnézzem, mi fog
történni. De már a peronon voltam, amikor a kísértetvonat indult Kroywen
központja felé. Az egyre gyorsabban elszáguldó ablakokban láttam a műutasok
körvonalait, akiket messzebbről nehéz volt megkülönböztetni a valódi
emberektől.
A peron végén
megpillantottam egy telefonfülkét. Eszembe jutott, azonnal felhívhatnám Lindát,
hogy legalább pár szóval elmeséljem neki: csodát láttam, minek következtében
egy egész metrószerelvény mozgó maketté változott. Linda húsz perccel korábban
kezd, tehát ekkor már az íróasztalánál kéne ülnie. Sajnos a fülkében állt egy
lány, mellette pedig sétált egy másik, vagyis már sorban állt a telefonhoz. Én
is megtorpantam.
Pár perces
várakozás után semmi sem változott, hát türelmetlenül bekopogtam az üvegen.
Semmi nem történt. A hölgy alighanem tizenvalahány jegyű számot hívott, de
percek múlva sem ért még a tárcsázás végére. Körbejártam a fülkét, és a másik
oldalról figyelmesen megnéztem. Az örök fülkelakó mutatóujja a „nyolcasba” volt
illesztve, a telefon is gipszből készült, persze, és a bábu kaucsukkeze
ütemesen mozgatta hol erre, hol arra. A másik egybeolvadt a kagylóval, és
bőrszínű végtagját összeszerelték a saját fülével. Közben a lány szeme egészen
figyelmesen nézte a tárcsát, élénk arckifejezése pedig hol összpontosítást, hol
meg türelmetlenséget jelzett, ez így együtt kísérteties hatást gyakorolt.
Indultam a
gyárba, de még egy pillantást vetettem a másik műanyag lányra; cipője a peron
forró aszfaltján könnyű, patkó alakú nyomot hagyott, jelezve, órák óta sétálgat
itt, és várja, hogy végre ő is telefonálhasson.
Félúton a gyár
felé találkoztam Ryan Elsantosszal. Ő is ott dolgozott.
AdamWisniewski-Snerg (1937-1995) |
– Carlos,
késésben vagyunk! – mondta természetes hangon, és felém nyújtotta műkezét.
Ráhajoltam az órájára. Tízegynéhány
másodpercig néztem a mutatókat, nem mintha a pontos idő érdekelt volna. Hisz
nem is gondoltam arra, hogy munkába menjek. Titkolni akartam zavaromat, sőt
rémületemet. Ez biztosan ott ült az arcomon, amikor megláttam Ryant. Ő ugyanis
– mint mindenki más az utca két oldalán – gumiból és műanyagból volt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése