Raymundus Joannes de Kremer (1887-1964) flamand szerző legismertebb álneve Jean Ray, főleg a francia nyelvű olvasók körében. Rengeteg regény és novella köthető a nevéhez, jellemzően fantasztikus-, horror- és detektív-történetek. Ezek közül a leghíresebb az 1943-ban kiadott Malpertuis, magyarul Kárhozott istenek, amiből 1971-ben filmváltozat is készült Orson Welles főszereplésével. Magyarul a fenti köteten kívül két novellája jelent meg néhány évtizeddel ezelőtt a Galaktika Magazinban.
Nem mondanám, hogy a szerző bármelyik aliasa ismerős lett volna, de a kötet promóciójában virító ’a belga Lovecraft főműve’ titulus felfedezése után ellenállhatatlanul beindult a nyálképződésem és mindenképpen el akartam olvasni a rövidke regényt. H.P. Lovecraft életművének már évekkel ezelőtt a végére értem, de nem hiába tartják őt a gótikus horror-történet mesélés nagymesterének, néhány írása abszolút kedvencem marad örökre. Mit tudhatott ez a számomra totálisan ismeretlen író, hogy regényét egyenesen a Nagy Ő-höz hasonlítják? Ezt kellett kiderítenem.
A történetről vázlatosan annyit írok csak – bár elég hamar egyértelművé válik majd a Fő Fordulat –, hogy egy komor házban él családja tagjaival egy haldokló öreg, cinikus kalandor, aki élete során hatalmas vagyont gyűjtött össze. Végítéletében minden családtagjára életjáradékot hagy, amit addig folyósítanak számára, amíg a háza – vagyis Malpertuis – falai közt él. Az utolsó életben maradó rokon – vagy az utolsó kettő, ha azok nő és férfi megosztásban maradnak életben és összeházasodnak – pedig minden maradék pénz jogos tulajdonosává válik majd. Malpertuis falai közt azonban – gótikus rémregényhez illő módon – mintha kísértetek, ősi titkok, forrongó indulatok rejtőznének.
A történet alapvetően érdekes, a rövid ismertetőből is talán előre megsejthető izgalmakat tartogathatNA, de sajnos végül nem így történik. A négy szereplő szempontjából elmesélt négy rész-történet a végére valóban összeáll egésszé, addig azonban az olvasó a „kínok kínját” kénytelen kiállni. Annyira optimistán, bizakodva álltam a regényhez, hogy szinte arculcsapásként ért, mennyire unalmas és semmitmondó az egész narráció, amit csak néhol, pillanatokra tör meg egy-két érdekfeszítőbb félmondat (főleg a haldokló nagybácsi szájából, szóval a halála után még siralmasabb lesz a helyzet, mint addig). A házban összegyűlő család tagjai olyan sokan vannak, és oly’ érdektelen személyiségek – tisztelet a kivételnek –, hogy nem igazán tudtam még összeszámolni sem, hogy pontosan hányan is jönnek össze az esti vacsora-partikra. Nagyjából egy tucat hullajelöltre saccoltam végül a számukat. Sokat szerintem nem tévedtem.
Lovecraft-i mélységű, a tudatalattira is ható terror? Izgalom? Rémület? Nyomokban sem találkoztam semmi hasonlóval. A szerző saját szavait segítségül véve az értékeléshez: „Az első házbeli kísértet, mely szembe jött velem, a világtól elzártan élő lények örök kísértete: az unalom.” Igaz, ez a mondat legalább a regény kiemelkedő részei közé tartozik, mert értékelem a benne rejlő önkritikát! A horror-faktor jórészt kimerül abban, hogy a regény burjánzó, sötét leíró részeit valahogy megpróbáljuk ébren túlélni. Mondom ezt úgy, jelzem újra, hogy ez a fajta stílus annyira nem áll messze tőlem, és valami hasonlóra – csak valóban élvezetesre! – készültem is. Hogy ezt az írást ki és miért tartotta félelmetesnek – főleg keletkezése idején, a II. világháború poklában… –, az bevallom, nekem örök rejtély marad. Gondolom elsiklottam valami hatalmas, mély, misztikus mondanivaló mellett, de valahogy nem éreztem most a késztetést, hogy a görög istenek mitológiájába mélyebben beleássam magam a kelleténél és rájöjjek az esetleges rejtett mondanivalóra – már ha volt egyáltalán. Szeretni akartam, de ez nagyon nem jött össze most.
Ezzel együtt annak örülök, hogy a Metropolis Media próbál igazán egyedi olvasnivalókat is kínálni az olvasóknak, de a Kárhozott isteneket csak olyanoknak tudom ajánlani, akik nem az intenzív terror-élmény miatt választanák, hanem a színvonalas próza és a masszív, érzékletes leíró részek miatt, amik kétség kívül azért megtalálhatóak benne.
 |
| Jean Ray (1887 - 1964.09.14) |
A történetről vázlatosan annyit írok csak – bár elég hamar egyértelművé válik majd a Fő Fordulat –, hogy egy komor házban él családja tagjaival egy haldokló öreg, cinikus kalandor, aki élete során hatalmas vagyont gyűjtött össze. Végítéletében minden családtagjára életjáradékot hagy, amit addig folyósítanak számára, amíg a háza – vagyis Malpertuis – falai közt él. Az utolsó életben maradó rokon – vagy az utolsó kettő, ha azok nő és férfi megosztásban maradnak életben és összeházasodnak – pedig minden maradék pénz jogos tulajdonosává válik majd. Malpertuis falai közt azonban – gótikus rémregényhez illő módon – mintha kísértetek, ősi titkok, forrongó indulatok rejtőznének.
A történet alapvetően érdekes, a rövid ismertetőből is talán előre megsejthető izgalmakat tartogathatNA, de sajnos végül nem így történik. A négy szereplő szempontjából elmesélt négy rész-történet a végére valóban összeáll egésszé, addig azonban az olvasó a „kínok kínját” kénytelen kiállni. Annyira optimistán, bizakodva álltam a regényhez, hogy szinte arculcsapásként ért, mennyire unalmas és semmitmondó az egész narráció, amit csak néhol, pillanatokra tör meg egy-két érdekfeszítőbb félmondat (főleg a haldokló nagybácsi szájából, szóval a halála után még siralmasabb lesz a helyzet, mint addig). A házban összegyűlő család tagjai olyan sokan vannak, és oly’ érdektelen személyiségek – tisztelet a kivételnek –, hogy nem igazán tudtam még összeszámolni sem, hogy pontosan hányan is jönnek össze az esti vacsora-partikra. Nagyjából egy tucat hullajelöltre saccoltam végül a számukat. Sokat szerintem nem tévedtem.
Lovecraft-i mélységű, a tudatalattira is ható terror? Izgalom? Rémület? Nyomokban sem találkoztam semmi hasonlóval. A szerző saját szavait segítségül véve az értékeléshez: „Az első házbeli kísértet, mely szembe jött velem, a világtól elzártan élő lények örök kísértete: az unalom.” Igaz, ez a mondat legalább a regény kiemelkedő részei közé tartozik, mert értékelem a benne rejlő önkritikát! A horror-faktor jórészt kimerül abban, hogy a regény burjánzó, sötét leíró részeit valahogy megpróbáljuk ébren túlélni. Mondom ezt úgy, jelzem újra, hogy ez a fajta stílus annyira nem áll messze tőlem, és valami hasonlóra – csak valóban élvezetesre! – készültem is. Hogy ezt az írást ki és miért tartotta félelmetesnek – főleg keletkezése idején, a II. világháború poklában… –, az bevallom, nekem örök rejtély marad. Gondolom elsiklottam valami hatalmas, mély, misztikus mondanivaló mellett, de valahogy nem éreztem most a késztetést, hogy a görög istenek mitológiájába mélyebben beleássam magam a kelleténél és rájöjjek az esetleges rejtett mondanivalóra – már ha volt egyáltalán. Szeretni akartam, de ez nagyon nem jött össze most.Ezzel együtt annak örülök, hogy a Metropolis Media próbál igazán egyedi olvasnivalókat is kínálni az olvasóknak, de a Kárhozott isteneket csak olyanoknak tudom ajánlani, akik nem az intenzív terror-élmény miatt választanák, hanem a színvonalas próza és a masszív, érzékletes leíró részek miatt, amik kétség kívül azért megtalálhatóak benne.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése