Ugrás a fő tartalomra

William Gibson - A periféria


William Gibson (1948-)
William Gibson Neurománca egyike volt az első disztópiának, amiket fiatal koromban elolvastam. Lehetséges, hogy az 1984-en vagy a Fahrenheit 451-en akkor már túl voltam, de az azokban leírt jövőképek akkoriban még olyan távolinak és túlságosan is valószerűtlennek tűntek. A Neurománc viszont egy belátható távolságban lévő jövőt (2020) mutatott be, aminek eljövetelét valószínűnek tűnt, hogy mi is megéljük. Ez egyrészt – főleg a testbe ültetett beépítések és a korlátlan számítógép- / internethasználat miatt – rendkívül csábító volt, másrészt a szerző által vizionált világ különösen riasztónak és sötétnek tűnt. Egyáltalán nem szerettem volna, ha a könyvben megismerthez hasonló társadalomban kéne élnem valaha is. A lényeg, hogy kis mikroközösségemen (barátok) belül a cyberpunk műfaját megteremtő nagyregény ugyan olyan gyorsan kultikus státuszt ért el, ahogy szinte az egész világon. Elkezdtünk Cyberpunk 2020 szerepjátékot játszani – közben Billy Idol Cyberpunk albumát hallgattuk… –, PC-n toltuk ezerrel a Neuromancer-t és közben vártuk, hogy jöjjön a többi Gibson regény (a többi prófécia). Röviden: tiszta őrület volt! A Sprawl-trilógia másik két része (a Számláló nullára és a Mona Lisa Overdrive) pedig jött is, és ideig-óráig el is teltünk velük, de azt az ámulatot, amit a Neurománc olvasása közben éreztünk, már nem tudták újra nyújtani. Ahogy egy jó barátom mondta épp a múlt héten, ő még mindig a Neurománc 2-t várja Gibsontól… Sokan vannak ezzel egyébként így – mármint, hogy térjen vissza a szerző egy kicsit a gyökerekhez –, legalábbis A periféria Gibson munkásságáról szóló összefoglalója alapján. Én nem vagyok ennyire keményszívű az íróval, mint a barátom. Igaz, és ezzel szinte biztosan egy alig létező kisebbséghez tartozom a világon, valamiért nekem nem a Neurománc tetszett a legjobban Gibson korai művei közül, hanem az Izzó króm… – talán, mivel abban nem volt még olyan sok, a Hálóban játszódó rész. A Neurománc hálózati részeit – amit mások (főleg azok, akik később programozók lettek…) imádtak – ugyanis én kifejezetten untam. De ez a poszt most nem a Neurománcról kéne hogy szóljon – majd jön egyébként az újrakiadás valamikor az Agave Könyvektől! –, hanem az amerikai születésű, de Kanadában élő kultszerző legfrissebb, 2014-es könyvéről, A perifériáról. Az igencsak hosszúra nyúlt bevezető után nézzük, megszületett-e hát a várva várt Neurománc 2?

A regény hátterét nézve mindenképpen, ugyanis A periféria is egy negatív jövőképbe repíti az olvasókat – sőt mindjárt kettőbe. A könyv ugyanis két szálon fut végig. Az egyikben – a nem túl távoli jövőben – Flynne, a testvére és jóbarátai egy drogszakácsok, nemzetközi multicégek és korrupt politikusok uralta, anyagi lehetőségekben szegény világát ismerjük meg – a’la Neurománc –, ahol még minden olyan szinte, mint manapság, csak egy „kicsit” előrébb tartanak technológiailag. A használati tárgyakat nyomtatják, a katonák kísérleti beültetéseket kapnak, a tévében főleg csak szemét megy és a szegények – más, normális munkalehetőségek híján – pénzt kereshetnek online játékokkal. Ez a tendencia már manapság is kezd elharapózni, elég csak a kínai gold-farmerekre vagy a bitcoin bányákra gondolni, ahogy a 3d-s nyomtatás, a különféle jövő katonája projectek, a nézhetetlen tévé, a rossz gazdasági helyzet vagy az elharapódzó korrupció sem újdonság már nekünk sem.

A másik – a távoli – jövő az elsőtől hetven évnyi távolságban van. Az ott játszódó szál ha lehet még félelmetesebb, pedig nincs se háború, se éhezés és semmi különösen nagy baj se – igaz már ember is alig. A két jövő között ugyanis a főnyeremény néven ismerté vált eseménysorozat – új fajta betegségek, klímaváltozás, stb… – hatására az emberi populáció drasztikusan lecsökkent. Főleg azoknak sikerült életben maradniuk, akik sok pénzzel és/vagy hatalommal rendelkeztek és
"erődjeikben" elszigetelve átvészelték a viharos éveket. Hatalmas erőbedobással, összefogással és főleg a technológiai újítások egész sorával végül sikeresen úrrá lettek a káoszon, de a kialakult új rendben érinthetetlen bűnöző-családok, politikusok és „mindentudó” keresőrutinokat használó nyomozati szervek vívják halálos harcukat – mi másért, mint – gazdasági előnyökért. Nos, itt él Wilf, az alkoholproblémákkal küzdő hazugság-gyáros (PR-menedzser/publicista), aki – mivel pártfogoltja élő adásban lemészárolja azokat, akikhez tárgyalni küldték volna – elveszti állását, búfelejteni megy befolyásos barátjához, akinél egy konspirációs játék kellős közepén találja magát.

De hogy ér össze a két jövő, a két cselekményszál – kérdezheti a figyelmesebb olvasó. És a kérdés valóban jó, a választ szerintem még a szerző sem tudná pontosan elmagyarázni. :) A távolabbi jövőben létezik egy titokzatos számítógép-szerver, a csonk – talán Kínában, de ezt nem tudja senki (WTF!?! A mindentlátó keresőrutinok korában?!?) –, amin keresztül valahogy kapcsolatba lehet kerülni a múlttal (vagyis a közelebbi jövővel, mert 2028(?) elé nem lehet eljutni sehogy sem) és az ottani eseményeket befolyásolni lehet a távolabbi jövőben már meglévő, a múlttal kapcsolatos tudás segítségével. De amint kapcsolatba kerülnek a múlttal és változtatnak valamit – bármilyen csekélységet – máris egy új mederbe terelik a múltat és egy új párhuzamos-múltat teremtenek, így már a múlt jövője nem az a távoli jövő lesz, amiben a csonkot Wilfék piszkálják, hanem egy teljesen másik távoli jövő. (Ez nem tudom, rendesen átlátható-e. „Időutazásos” könyveknél érthetően elmagyarázni az egymásra ható hatásokat külön kihívás…)

Egy hanyag kézmozdulattal lépjünk is túl a csonk mibenlétén, meg hogy ez mennyire „reális”. Ez van, aztán kész. Mert az ötlet nagyon nagy! Alapesetben ugye úgy gondoljuk, hogy a jövő a fix pont, hisz „ott vagyunk már”, Wilf és társai a jövőből segítik a múltban lakó Flynnéket, akik Wilf nézőpontjából akár egy játék szereplői is lehetnének. Semennyire nem valóságos személyek, nem kerülhetnek kapcsolatba egymással sose – oké, a perifériákon keresztül igen, de erről később, nem erre gondolok most – kivéve persze, hogy igenis valós személyek voltak valamikor. Később viszont, mikor megbolygatják annyira a múltat – direkt –, hogy az teljesen új irányba terelődik, és lehetséges, hogy a főnyereményt is meg nem történtté tudják tenni (vagy legalább is a legpusztítóbb hatásait kisebbíteni), az új (alternatív) múltban élő Flynn szempontjából Wilf lesz még a mostaninál is fikciósabb, hiszen Wilf távoli jövője már sosem fog eljönni, egyszerűen nem is fog létezni sosem. (Érthetően leírtam, miért igen jó kis paradoxon ez?)

Összegezve: a csonk mibenléte szerintem nincsen rendesen kidolgozva, annyira nem voltam elájulva tőle, a paradoxon viszont nagyszerű, azon lehet egy kicsit pörgetni az agyat. A szerző kifejezetten tartózkodott egyébként a fentebb leírtak unalmas magyarázgatásától – annyi sincs róla összesen talán, mint amit én írtam –, inkább tömény történéssel töltötte meg a regényt, nem metafizikával. A könyv – egyébként elég vaskos, több, mint 500 oldal – 124 fejezetre van „szétaprózva”, ennyire pörögnek benne az események, ahogy egy igazi sci-fi thrillerhez illik is. Kicsit tartottam attól, hogy Gibson túl sok techno-dumát használ majd esetleg, de erről sem volt szó szerencsére. Minden nagyon érthető és olvasóbarát. Sok párbeszéd, néhány villámgyors akciórész, gazdasági hadviselés, kegyetlen merényletek, harci robotok és gyilkos nano-fegyverek töltik meg a könyv lapjait.

A szereplőkről viszont túl sokat nem tudhatunk meg. A közelebbi jövőben élők kedves és naiv véletlen áldozatoknak tűnnek, akik az olvasó szimpátiáját könnyen elnyerik, de igazából senkit nem tudnék kiemelni „kedvencként” közülük. A távoli jövőben azért már sokkal jobb a helyzet, hiszen ott akár Lowbeer, az ellenállhatatlan nyomozónő, akár Wilf – aki egyébként az egész regényben szerintem a világon semmit nem csinált, csak mindig ivott volna –, akár Lev, a családjától távolságot tartó bűnöző-csemete vagy a titokzatos „gót” Ash nagyon emlékezetes szereplők voltak – nem is beszélve Wilf ex-barátnőjéről, Daedráról, aki csak a csonk „realitásához” mérhetően hihető foglalkozást űz, azaz valamiféle performanszművész-bérgyilkos-realitysztár-nagykövet-ladygaga (vagyis WTF 2.0) – de az ő karakterismertetésük sem lett nagyon mély, alig derül ki bármi infó a mélyebb hátterükről. Ahogy a főnyereményről sem, amit sajnálok azért, egy-két demoralizáló kép/oldal a pusztulás folyamatáról még elfért volna a könyvben.

Na, és akkor A periféria a várva várt Neurománc 2? A barátom szerint nem, de ettől még egy nagyon jó kis sci-fi regény lett belőle. Ehhez a véleményéhez pedig csak csatlakozni tudok. (A mi borítónk pedig sokkal jobb, mint az eredeti, amit mindenki átvett.)

Na, de most látom, hogy a perifériákról meg nem is írtam semmit. Azok a kulcsszereplők! :) [Róluk bővebben a Bezárt elmék című John Scalzi regényhez címzett posztban olvashatsz. Nem teljesen ugyan az a két technológia, de a lényegük megegyezik.]

Megjegyzések