Hugh Howey - A megoldás

Hugh Howey (1975-)

A disztopikus poszt-apokalipszis jegyében telt az elmúlt két hetem. A Töredékek és a negyedik Siló könyv (ez az!) mellett az ötödik részt is most olvastam ki. A Siló sorozatról már három poszt is megjelent a blogon – IDE KATT –, szóval akit a keletkezésének sikertörténete mélyebben érdekel, azokban a régebbi írásokban keresgéljen inkább. Ez a poszt azoknak szól, akik egy-két részt már olvastak ebből a sorozatból.

A rövidke könyvek – 64 oldal és 180 oldal közöttiek, kivéve az ötödik kötet, ami már monstre, hiszen 296 oldal hosszú – első részéért (Holston) még szinte önfeledten tudtam lelkesedni, hiszen a -140 emelet mély silóban leélt hosszú emberöltők hiába tűntek elképzelhetetlennek, a mű felütése annyira érdekes és izgalmas volt – sőt egyenesen sokkoló –, hogy simán elterelte a figyelmem a logikai bakikról. Helyesebben észre vettem őket, csak különösképpen nem érdekeltek. Tökéletes lezárást kapott a könyv, ami így – remek novellaként is – működőképes maradt. Azt hiszem – bár a számok és a világsiker nem engem igazolna – itt kellett volna megállnia a szerzőnek. A második rész (Megfelelő méret) már közel sem tetszett ennyire. A történet kifejezetten unalmasabb lett (kivéve a végét, ami nagyon ütött!). Nem tartotta meg az egy kötet-egy (egész!) novella szerkezetet sem, hiszen ez a történet önmagában már nem működött volna, lévén csak két ember sétálás közbeni beszélgetését olvashattuk benne. Igaz, a sztori a megtudott háttér-információk hatására még tovább sötétedett, amiért sosem kár. A harmadik részben (Kivetve) új főszereplőt köszönthettünk és a sorozat újra az első részhez hasonló minőségben tündökölt. A sötétség és mocsok megmaradt, végre megtudhattunk néhány dolgot a háttérben ármánykodó erőkről is. A lezárás újfent remekül sikerült, tűkön ülve várta az ember a folytatást.

Ami aztán fél év múlva – egyszerre a negyedik (A megoldás) és az ötödik (A hajótörött) rész – meg is érkezett. Rá is vetettem magam gyorsan, de a lelkesedésem elég hamar megcsappant. A szerző stílusa persze nem változott, de a történet még akkor is leült, ha ez volt a legmozgalmasabb rész a sorozatban. Spoiler: Kitört a háború az IT és a gépészek közt és a főszereplőnő átkerült egy másik földalatti létesítménybe. Spoiler vége. A siló körüli világra is végre kipillanthattunk, és – poszt-apokaliptikus regényhez méltóan – ebben a kipillantásban aztán semmi köszönet nem volt. Ezek a részek kifejezetten tetszettek. De ez valahogy most kevés volt. „Sok” – az egész könyv nem volt „sok” – volt a fölösleges körítés, az üres duma, a kétdimenziós szereplő. A főgonosz IT vezér egész egyszerűen vicc, a regény üresjárataiban pedig óhatatlanul is a sorozat eddig elnézett logikai hibáin kezdtem el gondolkodni. Amiből van szép számmal, de a leglátványosabb maga a siló naiv elképzelése, amiben az emberek a magok, amikből a jövő kicsírázhat. Belegondolva teljesen hiteltelen az egész koncepció. És bár a hitelesség, a valóságos lehetőségekhez ragaszkodás nem feltétlenül elvárt dolog egy kitalált történetnél, azért nem is hátrány, ha sikerül olyan világot kigondolni, ami legalább némiképp valóságosnak tűnik.

A kötet két-három holtpontján túllendülve – az igazsághoz azért annyi mindenképpen hozzátartozik, hogy messze nem optimális helyen és időben (magyarul: őrült nagy gyerekzsivajban) olvastam – azért voltak kifejezetten jó, izgalmas részei a könyvnek. Külön kiemelve persze a végét – ami mindegyik kötetnek tetszett eddig –, ami miatt az ötödik résznek azonnal neki is kezdtem. Néhány oldal elolvasása után az az érzésem, hogy az újra a páratlan részekre (inkább) jellemző magasabb tetszési mutatókat fog kapni tőlem. Röviden: ez a sorozat – szerintem, de a Molyon aktívan csillagozó olvasók szerint egyáltalán nem! – hullámzó minőségű. Hamarosan jön a – rövid – poszt a zárásról is!