(1904.04.18 – 1963.02.05) |
Nem hallgathatom el azt, hogy egyik könyv cselekményére sem emlékszem – legalább húsz év telt már el az idő óta –, sőt, azt sem tudtam, hogy egyetlen (ráadásul magyar) író művei, hiszen a szerző valami általam meg nem értett oknál fogva több tucat álnéven alkotott. Arról pedig, hogy Barsi nem „csak” western-, kaland- és detektívtörténeteket írt, hanem egyebek közt sci-fit is, szintén fogalmam sem volt. Egy szó mint száz, elhatároztam, hogy egy-két történet erejéig visszatérek gyermekkorom – ismeretlenül is – kedves pennaforgatójához.
A tőle először kiválasztott művem, az Egy lélek visszatér…, amiről azt olvastam, hogy igen kiforrott stílusilag és bár ízig-vérig detektívtörténet, de a fantasztikumhoz azért kapcsolódik. A következő választásom pedig – mi más, mint – Az űrhajó lesz, ami még a blog profiljába is simán beleillik. Dacára, hogy a könyvek a ’30-as, ’40-es években jelentek meg először, nem kell majd a könyvtárak mindig poros ósdi-részlegén kutakodni, hiszen a Fapadoskönyv.hu Kiadó az elmúlt években megjelentette a szerző egész életművét – ráadásul elektronikus formátumban is elérhetőek a könyvek! (Mondjuk én az 1947-es eredetit olvastam pont…)
Na szóval, az Egy lélek visszatér… egy hamisítatlan klasszikus detektív-sztori, egy igen jelentős csavarral. Ebben az egyik főszereplő maga az áldozat, aki halála után egy árnyakkal teli helyen ébred a világirodalom legjelentősebb detektívhősei társaságában, akiknek egyetlen vágyuk, hogy – mindegyikük saját módszerét használva – kinyomozzák, ki vetett véget a szerencsétlen krapek földi pályafutásának.
Sherlock Holmes és az elmaradhatatlan – itt kicsit oktondi és nagyon is kéjenc – Watson doktor, Charlie Chan, Hercule Poirot, Brown atya, Arsene Lupin, Dupin és a Névtelen felügyelő mellett egyéb irodalmi alakok – Dracula; a Sátán kutyája és még tucatnyi társuk… – is feltűnnek. (A könyv számomra egyik leginkább emlékezetes momentuma például szegény Fantomas nevéhez kötődik…). Ezeket a híres karaktereket persze mindenki ismeri, aki olvasott már krimit, de a szerző képes úgy kiemelni, kinagyítani ezen lángelmék legismertebb jellemvonásait, mintha csak egy róluk készült karikatúrát olvasnánk.
Bár a detektívek célja közös, az együttműködés nem igazán az erősségük. A rejtély megoldásán túl – az mindegyiküknek ujjgyakorlat maximum – azt is be akarják bizonyítani, hogy melyikük módszere a legjobb, melyikük intellektusa a legfényesebb és melyikük (szentként imádott) szerzője – Arthur Conan Doyle, Agatha Christie, Edgar Allan Poe és a többiek – alkotott velük a leginkább maradandót az irodalmi palettán. E mellett a kis versengés mellett maga a gyilkosság századrangúvá válik. A „zsaruk” mindent megtesznek, minden alkalomra vércseként marnak rá, hogy saját felsőbbrendűségüket bizonyítsák, vagy a másik alakját besározzák. Néha nincs is nehéz dolguk, hiszen a zsiványból lett rendőrfelügyelő Arsene Lupin tényleg egy szemérmetlen zsebmetsző – amit ő is büszkén vállal –, de mások, mint szegény tojásfejű Poirot legtöbbször csúnyasága miatt kerül pellengérre valamint azért, mert a többiek szerint teremtője, Agatha Christie asszonyság jobban tette volna, ha inkább a konyhában tevékenykedik inkább, nem az íróasztalnál, és a Tíz kicsi néger után abba kellett volna hagynia az írást. Az összes rendőr közül Poe karaktere, Dupin felügyelő viselkedik a leginkább sznobul, hiszen tőle úgysem lehet elvitatni az első helyet, lévén ő a detektív-archetípus legelső mintadarabja – és egyébként is, őt Poe álmodta papírra... aki A Hollót is írta... szóval... STFU! Egyszóval, nem igazán viselkednek méltón a nevükhöz, nem korrektek társaikkal, de a könyv ettől még roppantul szórakoztató, és kifejezetten vicces a vélt-valós fölényüket bizonyítani hivatott hosszabb eszmefuttatások miatt.
– Sokszor történelmi személyekkel találkoztam kalandjaim folyamán. – szőtte tovább gondolatait Arsene Lupin. – Sohasem felejtem el azt az időt, mikor a német császárral együtt nyomoztunk egy rejtélyes ügyben…
– Még szép, hogy nem Hitlerrel! – jegyezte meg Brown páter.
– Őt nem ismertem… Ő is császár volt?
– Nem, szakaszvezetõ.
– Én csak kapitánytól felfelé tárgyalok – legyintett a kalandor.
Az 1947-es kiadás – az újról nem nyilatkozok – telis tele van helyesírási hibával. Lehet, hogy csak a nyelvtani szabályok változtak meg cirka 70 év alatt ennyire – esetleg a szerkesztő/nyomdász nem figyelt oda nyelvtan órán –, de a hosszú és rövid magánhangzók állandóan fordítva szerepelnek ahhoz képest, ahogy manapság írjuk őket. A folytonos betűkihagyások és a mondatközi gondolatjelek hiánya szintén hamar megszokottá (…vagy megszöksz) válik a könyvben. Ha egy mai kiadványban láttam volna ennyi hibát, „őrjöngenék”, de a hasonló, régi(es) kiadványoknál még valahol örülök is ezeknek a hubáknak. Olyan avítt, patinás érzést kap tőle a könyv – amire még a repedezett, sárga lapok is rásegítettek. Öröm volt olvasni, végig vigyorogtam. (A kedvencem az öngyújtón (?) lévő felirat: Made is Germany.)
A regényt egyébként kiemelten ajánlom a színházi rendezők figyelmébe – gondolom sokan belefutnak pont ebbe a posztba… – hiszen mintha csak színpadra írta volna a szerzője. (Furcsa, hogy még nem mart rá senki eddig…) Egy helyszínen játszódik az egész, viszonylag kevés szereplővel, fordulatos, vicces és a témája miatt több stílus – krimi, dráma, fantasztikum – kedvelőinek is tetszhet. Addig pedig, amíg nem tudunk rá elmenni színházba, olvassátok a könyvet! :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése