Tullio Avoledo - Az ég gyökerei
(Metró 2033 Univerzum)
Tullio Avoledo - Le radici del Cielo
(Metro 2033 Universum)
Eredeti megjelenés: 2011
Magyar kiadás: Európa, 2013
Műfaj: horror, akció, poszt-apokalipszis
Hossz: 572 oldal / 1.127.984 karakter
Fordította: Matolcsi Balázs
ISBN: 978 963 0795 84 5
Beleolvasás:
ITT
Vásárlás:
BOOKER
Tartalom:
"Metró 2033 című regényemben a Végső Háború kevés túlélője a világ legnagyobb légoltalmi menhelyén, a moszkvai metró alagútjaiban és állomásain talál menedéket…Nem is tudom, hány olvasó kérdezte tőlem, mi történt az ő városával, szülőföldjével… és egymás után jelentkeztek nálam a fiatal írók, mondván: szívesen írnék az én vidékemről, avagy megírom a városom történetét a te világodba, a Metró 2033 Univerzumba ágyazva.
A Metró 2033 a kezdetektől, a webes megjelenéstől fogva interaktív volt: olvasóim a regény weboldalán folyamatosan végigkövethették a mű keletkezését, és hozzászólásaikkal segítettek alakítani, szabatosabbá és kevésbé kiszámíthatóvá tenni a történetet.
Aztán két éve, amikor valaki ismét megkérdezte tőlem, mi történt Szentpéterváron, meg hogy egy fiatal író írhatna-e róla egy regényt, belegondoltam: miért is ne? Folytassuk ezt az interaktív kutatást, csináljunk belőle egy nagy játékot! Fedezzük fel és irányítsuk együtt a Metró 2033 Univerzumot, hadd alakítsák más írók is velem együtt ezt a világot. Azóta húsz regényt jelentettünk meg. Mindegyik 2033-ban játszódik, a Metró 2033 világában. A legtöbb Oroszországban: Szentpéterváron, Szibériában, az Urál vidékén, az ország északi és déli tájain. De persze más nemzetek is képviseltetik magukat: az Egyesült Királyság, Kuba és most már Olaszország is!…
Büszke vagyok, hogy egy ilyen nagyszerű, briliáns és innovatív író is, mint Tullio Avoledo, úgy döntött, csatlakozik hozzánk, hogy elmondja, mi történt Itáliában a Végső Háború után.
S most a 2033. év térképének egyik pontjáról lassan kezd felszállni a köd… látom a Colosseumot, a Vatikánt… Igen, ez Róma…"
(Dmitry Glukhovsky)
Tullio Avoledo (1957 - ) |
„…Anyád nem díjazta az atomháborút. Pont most, hogy végre visszafizettük a lakáshitelt.”
A történet szerint a katolikus egyház utolsó inkvizítora, John Daniels atya – egy szakasznyi Svájci Gárdista oltalma alatt – a római túlélők kis csoportját vezető Albani bíboros kérésére Velencébe utazik, hogy ott megkeressen egy életben maradt magas rangú egyházi személyt, akinek segítségével húsz év után végre új pápát lehetne választani. Az út nem egy életbiztosítás, hiszen körülbelül két hetet venne igénybe – éjszaka, sugárszennyezett vidéken keresztül, rémséges szörnyetegek hordáin át. Daniels ennek ellenére vállalkozik az útra, ami az előre látható nehézségek mellett még más, sokkal nagyobb testi-lelki nehézségeket és hitbéli megpróbáltatásokat is tartogat. De van-e értelme egyáltalán a pokoljárásnak, ha az mindenki számára csak halált hoz?
„…megtanultam engedelmeskedni. Az egyház nem demokrácia.”
Mi az a néhány dolog, ami egy nukláris háború utáni életre gondolva azoknak is beugrik, akik nem olvasnak hasonló témájú könyveket? Sugárszennyezés, nukleáris tél, halomban álló halottak, betegségek, mutáns újszülöttek, atombunkerekbe szorult rettegő embertelepek, kulturális- és morális-hanyatlás, éhínség, kannibalizmus – végül még több halál. A Metró Univerzumba tartozó könyvekben pontosan ezekről olvashattunk eddig. Tullio Avoledo könyve azonban szerencsére nem csupán szolgai elismétlése Glukhovsky két történetének.
„…Gyakorlatilag semmink sincs, viszont ami van, az szar.”
Első és legfontosabb különbség, hogy a történet Moszkvából Olaszországba tevődött át, sőt, a földalatti metró-katakombákból a felszínre. Több elfajzott lényt fedezhetünk fel benne, mint az orosz eredetikben, és végre bepillantást kapunk abba is, mi is történt a Végső Háború – a Tribuláció – sorsdöntő perceiben. Ezek a bővebben elmesélt múltbeli kis történetek hiányoztak nekem a legjobban az eddigi részekből.
„…Nem a vér számít. Hanem az, hogy a mi hitünk megkérdőjelezi az övét. És ilyen esetekben az egyháznak csak egyféle reakciója van: elnyomni. A keresztényeknek kétezer éves hagyománya, hogy elpusztítanak mindenkit, aki nem úgy gondolkodik, ahogyan ők.”
„…közben azon tűnődöm, van-e még Isten, aki meghallgathatná könyörgésem. Ideje volna bőven.”
A regény négy-ötöd részéről szuperlatívuszokban tudnék csak nyilatkozni, de az utolsó részekről már sajnos nem, igaz ez már teljesen szubjektív vélemény. A delíriumos, szürreális álom- és látomás-jelenetek, a kísértetek és a prófétikus jövővíziók, nekem egyáltalán nem hiányoztak a könyvből. Ilyenkor mindig olyan érzésem van, mintha a szerző feljebb szeretné pozícionálni a regényét egy képzeletbeli skálán, hogy több legyen, mint ami. Ne szórakoztató irodalmi műként emlékezzünk majd rá, hanem valamifajta mitikus-ezoterikus regényként. Személy szerint én ezt nem tudom üdvözölni, még szerencse, hogy a vége már újfent a megszokott, „normálisabb” stílusban elmesélt. Ráadásul még tetszett is.
"…Nem csukjuk be magunk után az Állomás kapuját. Nem helyezzük vissza a szögesdrót-kerítést. Hadd hatoljon be a szél a tárva-nyitva hagyott ajtókon, hadd süvítsen végig a kihalt, baljós folyosókon. Így büntették az antik istenek a lázadó városokat, vagy azokat, amelyekben csalatkoztak. De én egy könyörületes Istent szolgálok, és ebben a halott városban sem az ő haragjának jelét látom, csupán az emberiség egy újabb csődjét."
Egy dolog viszont zavar a Metró 2033 Univerzumba tartozó könyveknél – ha az eredetiket még nem olvastad, de szeretnéd, akkor spoiler riadó! A szuper-mutáns „feketék”-re gondolok konkrétan, akik telepatikus úton képesek a „régi” emberekkel társalogni és sok egyéb csodálatos képességekkel is meg vannak áldva. Már a Metró 2033-ban kiderül, hogy ők az új emberi faj, egy újabb evolúciós lépcsőfok, és a jövővíziókban láthatjuk azt is, hogy a két faj egymás mellett békében éldegél a sebeiből felgyógyult Földön. Az első rész végén ezt az eleve elrendeltséget Glukhovsky még tökéletesen lerombolta a fészek elpusztításával, de ebben a részben biztossá vált, hogy a feketék mindenhol ott vannak, nem haltak ki teljesen.
Ez két lényeges kérdést vet fel. Az első, hogy mivel az összes Metró-könyv 2033-ban játszódik, ezért mindig arról kell majd olvasni, hogy jönnek a feketék és jól a lelkére beszélnek az aktuális szereplőknek, aztán jön a béke? A második, hogy az sem számít, ha a könyv végén nem „győznek” a túlélésükért harcoló menekültek, hanem meghalhat akár mindenki nyugodtan, hiszen – legvégül – úgyis meg fog alakulni a feketék-emberek koalíciója és újra beköszönt a felvirágzás kora a Földön. Akkor meg mindek őket elolvasni? Kíváncsi vagyok, a következő regényben, ami Andrej Gyjakov A fény felé című könyve lesz, hogyan oldódik meg ez a problémám.
A könyvért köszönet az Európa Könyvkiadónak!
Ha szerencsém van, akkor a készülő magyar könyvek talán jobbak lesznek:
VálaszTörléshttps://www.facebook.com/pages/Metro-2033-Hungary/139359566246950?fref=ts
Ez jól néz ki. Figyelni fogom a híreket. Köszi! :)
Törlés