Jonathan Stroud - A gólem szeme
(Bartimaeus 02.)
Jonathan Stroud - The Golem's EyeEredeti kiadás: 2004
Magyar megjelenés: Animus, 2005
Műfaj: ifjúsági fantasy
Hossz: 528 oldal
Fordította: Pék Zoltán
Díj: Mythopoetic-díj [Ifjúsági könyvek] (2006)
Tartalom:
A varázslók uralta Londonban egyre szaporodnak a rejtélyes bűnesetek, páratlan erejű mágikus eszközök tűnnek el. Puccskísérlet húzódik a háttérben, vagy a mágusokkal szembeni Ellenállás a felelős? Bartimaeusnak, a pimasz és találékony dzsinnek és immár magas állami hivatalt betöltő megidézőjének, aki azonban még mindig kamasz éveiben jár, olyan ügyeket kell felgöngyölítenie, amelyek nem csupán átláthatatlanul bonyolultak, de roppant veszélyesek is.
Nem is túl régen írtam a Bartimaeus-sorozat első részéről, A szamarkandi amulett-ről. Mivel a könyv könnyedségével, olvasmányosságával könnyedén levett a lábamról, gondoltam, hogy ezt a nagy meleget - ami a múlt héten újra éreztette, hogy még nincs vége a nyárnak -, kiböjtölöm vele egy csendes és árnyékos szobában.
Utólag úgy gondolom, hogy mivel az utóbbi időben semmi kedvem nem volt olvasni semmit - valami komoly szóba sem jöhetett -, inkább hagyni kellett volna az egészet és még pár napig inkább csak videózgatni (megnéztem még pár sorozatot a felkerülteken kívül, arról is jönnek majd a posztok sorban - előre is elnézést kérek, de valószínű, hogy több sorozatos poszt lesz még 1-2 hétig, mint könyves).
A gólem szeme egész egyszerűen teljesen hidegen hagyott, pedig ha megnézzük a Bartimaeus-sorozatot a Moly-on - de még inkább a Goodreads-en, mert ott kiderül, hogy ez nem trilógia, hanem quadrológia (bár az igaz, hogy a 4. kötet inkább előzmény, hiszen csak a dzsinn szerepel benne, a többi megismert szereplő nem) -, látható, hogy a tömegek szerint ez a rész semmivel sem gyengébb, mint volt az első, szóval a hiba nagy valószínűséggel ez alkalommal bennem keresendő.
Az ugyan kétségtelen, hogy kalandosnak és fordulatosnak volt szánva az egész regény az elejétől a végéig, de a három szálon futó történet finoman szólva most "nem kapott el".
Legkevésbé a dzsinn - Bartimaeus - szemszögéből elmesélt fejezetek untattak. Az ő stílusa - egoista világszemlélete, csípős nyelve, humora - most is felébresztettek, mikor el-elszunyókáltam már majdnem a könyv felett. Hozzátenném azért, hogy szerintem Stroud a "dzsinnes fejezetekben" is egy kicsit haloványabb volt, mint a "trilógia" nyitó részében.
Az ifjú mágus - Nathaniel - szemszögéből elmesélt fejezetek már sokkal kevésbé tetszettek. Mondjuk a Tövisek hercege című regénynek a méltatásakor senkiben fel sem merült - ugye? -, hogy mivel a főszereplő kicsit szociopata, ezért esetleg lehúznám a könyvet? Nem akarok én feltétlen jó főhősökről olvasni egyáltalán. Viszont, hogy Nathaniel ebben a részben a mágusok megszokott útjára teljesen ráfordulva - beképzelt, nagyképű, piperkőc, gőgös, hataloméhes még ha az idősebb mágusok (mesterei) példáján felnőve is (hiszen két év eltelt az előző részhez képest) -, ilyen kis féreggé érjen... elég hiteltelen volt - bár azért az első részben sem a becsületesség mintaképe volt persze. Nem éreztem benne az első részben annyira kihangsúlyozott intelligenciát, ami miatt kitűnt a többi tanonc közül, nem láttam magam előtt félelmetes magasságok elérésére képes fiatalemberként. Amit láttam az egy elkényeztetett kis öleb volt minimális hatalommal, amivel szeret kérkedni. Egy unszimpatikus, egoista, törtető kis akarnok hivatalnokot láttam, azt a fajtát, akit mindannyian jól ismerhetünk a való életből - persze mágikus hatalom nélkül. :) Ennek kellett volna szurkolnom? Azt reméltem, kivégzik, vagy valami, bár tudtam, hogy ebben a könyvben ilyesmi tutira nem fog történni. Ebből a szempontból teljesen áll az ifjúsági jelző. A regény totálisan vértelen (nekem sajnos izgalom-mentes is volt). Ugyan a hullák száma viszonylag magas, de mind maximum csak - pukk!!! - eltűnik.
A harmadik szemszög, az Ellenállás egyik alakjának - Kitty - nézőpontja volt. A regény legerkölcsösebb főszereplője. A Locke Lamora hazugságai-ban olvastam mostanában hasonló csoportról (abban is tolvajok voltak ugyanis). Ott ki volt találva a csoport úgy, hogy a könyv majd minden oldalán izgulni lehessen a tagok életéért. Ebben az Ellenállás összes figurája egy papírmasé darab volt, hátterükről, életükről semmit nem tudtunk meg. Sok regényben ez nem baj, sőt van ahol pozitívum is lehet, itt még véletlenül sem az. Semmi kötődésem nem alakult ki a tagok felé. Egyedüli kivétel Kitty volt, akiről azért megtudhattunk pár dolgot. Vele nem is volt kifejezett problémám, de az Ellenállás ürességét egyedül nem tudta tartalommal feltölteni. Neki nem kívántam semmi rosszat, mint Nathanielnek, de nem is érdekelt a sorsa.
A történet szövéséről egy kicsit. Az elején viszonylag gyorsan ment az olvasása - amikor azt hittem, még annyira fog tetszeni, mint az első rész -, aztán villámgyorsan bealudtam rajta. Onnantól nagy nehezen napi 1-2 fejezet ment le. (Mivel nem hagyok abba könyvet, és sosem olvasok párhuzamosan kettőt vagy többet egymás mellett, ez jól visszafogta az olvasási kedvemet. - Tíz teljes napig olvastam!!!) A könyv felénél nagyjából, elmennek Prágába. Onnantól azért már lényegesen élvezhetőbb, jobb volt a könyv és a cselekmény is egyre erősödik - már nem akartam rajta bealudni sem. Megjelenik egy egészen kedvelhető szereplő is - Bartimaeus mellett - egy őrült afrita (hatalmas erejű dzsinn), akinek az "észjárásán" jókat lehetett derülni (végre!). Az utolsó harmadát már egyszerre olvastam ki.
A fordítással most sem volt semmi bajom, de a kötet helyesírása... ha annyit mondok, hogy volt benne elgépelés bőséggel, akkor roppant finom voltam és nőies - pedig az első részben nem emlékszem, hogy ezzel problémám lett volna. A borítója viszont tetszett. A régi kiadásnál sokkal jobb (bár az meg keményfedelű volt!), de jobb az eredetinél is (kivétel talán az az egy, amit beraktam ide a cikkbe - a kék). A görög? kiadás borítója viszont még sokkal jobb!
Döntse el mindenki maga, hogy csak én nem tudtam értékelni most egy egyébként jó regényt, vagy igazam van esetleg, mindent összevetve szerintem jóval gyengébb volt, mint az első rész. (Azt hiszem azért is, mert Bartimaeus sokkal ritkábban kapott szót köszönhetően a három nézőpontnak - ha jól emlékszem, az első részben csak két nézőpontból mesélt az író.) Ettől függetlenül azoknak, akiknek igazából íródott - a tiniknek - szerintem ez a rész is tetszeni fog, és ezért nem is kap túl alacsony "osztályzatot" sem.
A sorozat következő része - és a többi Stroud könyv is - már itt van a polcomon, és mivel "trilógiát" sem hagyunk félbe, az írás jön azokról is, de azt hiszem majd csak valami hideg napon.
Nem is túl régen írtam a Bartimaeus-sorozat első részéről, A szamarkandi amulett-ről. Mivel a könyv könnyedségével, olvasmányosságával könnyedén levett a lábamról, gondoltam, hogy ezt a nagy meleget - ami a múlt héten újra éreztette, hogy még nincs vége a nyárnak -, kiböjtölöm vele egy csendes és árnyékos szobában.
 |
| Jonathan Stroud (1970 - ) |
Utólag úgy gondolom, hogy mivel az utóbbi időben semmi kedvem nem volt olvasni semmit - valami komoly szóba sem jöhetett -, inkább hagyni kellett volna az egészet és még pár napig inkább csak videózgatni (megnéztem még pár sorozatot a felkerülteken kívül, arról is jönnek majd a posztok sorban - előre is elnézést kérek, de valószínű, hogy több sorozatos poszt lesz még 1-2 hétig, mint könyves).
A gólem szeme egész egyszerűen teljesen hidegen hagyott, pedig ha megnézzük a Bartimaeus-sorozatot a Moly-on - de még inkább a Goodreads-en, mert ott kiderül, hogy ez nem trilógia, hanem quadrológia (bár az igaz, hogy a 4. kötet inkább előzmény, hiszen csak a dzsinn szerepel benne, a többi megismert szereplő nem) -, látható, hogy a tömegek szerint ez a rész semmivel sem gyengébb, mint volt az első, szóval a hiba nagy valószínűséggel ez alkalommal bennem keresendő.
Az ugyan kétségtelen, hogy kalandosnak és fordulatosnak volt szánva az egész regény az elejétől a végéig, de a három szálon futó történet finoman szólva most "nem kapott el".
Legkevésbé a dzsinn - Bartimaeus - szemszögéből elmesélt fejezetek untattak. Az ő stílusa - egoista világszemlélete, csípős nyelve, humora - most is felébresztettek, mikor el-elszunyókáltam már majdnem a könyv felett. Hozzátenném azért, hogy szerintem Stroud a "dzsinnes fejezetekben" is egy kicsit haloványabb volt, mint a "trilógia" nyitó részében.
Az ifjú mágus - Nathaniel - szemszögéből elmesélt fejezetek már sokkal kevésbé tetszettek. Mondjuk a Tövisek hercege című regénynek a méltatásakor senkiben fel sem merült - ugye? -, hogy mivel a főszereplő kicsit szociopata, ezért esetleg lehúznám a könyvet? Nem akarok én feltétlen jó főhősökről olvasni egyáltalán. Viszont, hogy Nathaniel ebben a részben a mágusok megszokott útjára teljesen ráfordulva - beképzelt, nagyképű, piperkőc, gőgös, hataloméhes még ha az idősebb mágusok (mesterei) példáján felnőve is (hiszen két év eltelt az előző részhez képest) -, ilyen kis féreggé érjen... elég hiteltelen volt - bár azért az első részben sem a becsületesség mintaképe volt persze. Nem éreztem benne az első részben annyira kihangsúlyozott intelligenciát, ami miatt kitűnt a többi tanonc közül, nem láttam magam előtt félelmetes magasságok elérésére képes fiatalemberként. Amit láttam az egy elkényeztetett kis öleb volt minimális hatalommal, amivel szeret kérkedni. Egy unszimpatikus, egoista, törtető kis akarnok hivatalnokot láttam, azt a fajtát, akit mindannyian jól ismerhetünk a való életből - persze mágikus hatalom nélkül. :) Ennek kellett volna szurkolnom? Azt reméltem, kivégzik, vagy valami, bár tudtam, hogy ebben a könyvben ilyesmi tutira nem fog történni. Ebből a szempontból teljesen áll az ifjúsági jelző. A regény totálisan vértelen (nekem sajnos izgalom-mentes is volt). Ugyan a hullák száma viszonylag magas, de mind maximum csak - pukk!!! - eltűnik.
A harmadik szemszög, az Ellenállás egyik alakjának - Kitty - nézőpontja volt. A regény legerkölcsösebb főszereplője. A Locke Lamora hazugságai-ban olvastam mostanában hasonló csoportról (abban is tolvajok voltak ugyanis). Ott ki volt találva a csoport úgy, hogy a könyv majd minden oldalán izgulni lehessen a tagok életéért. Ebben az Ellenállás összes figurája egy papírmasé darab volt, hátterükről, életükről semmit nem tudtunk meg. Sok regényben ez nem baj, sőt van ahol pozitívum is lehet, itt még véletlenül sem az. Semmi kötődésem nem alakult ki a tagok felé. Egyedüli kivétel Kitty volt, akiről azért megtudhattunk pár dolgot. Vele nem is volt kifejezett problémám, de az Ellenállás ürességét egyedül nem tudta tartalommal feltölteni. Neki nem kívántam semmi rosszat, mint Nathanielnek, de nem is érdekelt a sorsa.A történet szövéséről egy kicsit. Az elején viszonylag gyorsan ment az olvasása - amikor azt hittem, még annyira fog tetszeni, mint az első rész -, aztán villámgyorsan bealudtam rajta. Onnantól nagy nehezen napi 1-2 fejezet ment le. (Mivel nem hagyok abba könyvet, és sosem olvasok párhuzamosan kettőt vagy többet egymás mellett, ez jól visszafogta az olvasási kedvemet. - Tíz teljes napig olvastam!!!) A könyv felénél nagyjából, elmennek Prágába. Onnantól azért már lényegesen élvezhetőbb, jobb volt a könyv és a cselekmény is egyre erősödik - már nem akartam rajta bealudni sem. Megjelenik egy egészen kedvelhető szereplő is - Bartimaeus mellett - egy őrült afrita (hatalmas erejű dzsinn), akinek az "észjárásán" jókat lehetett derülni (végre!). Az utolsó harmadát már egyszerre olvastam ki.
A fordítással most sem volt semmi bajom, de a kötet helyesírása... ha annyit mondok, hogy volt benne elgépelés bőséggel, akkor roppant finom voltam és nőies - pedig az első részben nem emlékszem, hogy ezzel problémám lett volna. A borítója viszont tetszett. A régi kiadásnál sokkal jobb (bár az meg keményfedelű volt!), de jobb az eredetinél is (kivétel talán az az egy, amit beraktam ide a cikkbe - a kék). A görög? kiadás borítója viszont még sokkal jobb!
Döntse el mindenki maga, hogy csak én nem tudtam értékelni most egy egyébként jó regényt, vagy igazam van esetleg, mindent összevetve szerintem jóval gyengébb volt, mint az első rész. (Azt hiszem azért is, mert Bartimaeus sokkal ritkábban kapott szót köszönhetően a három nézőpontnak - ha jól emlékszem, az első részben csak két nézőpontból mesélt az író.) Ettől függetlenül azoknak, akiknek igazából íródott - a tiniknek - szerintem ez a rész is tetszeni fog, és ezért nem is kap túl alacsony "osztályzatot" sem.
A sorozat következő része - és a többi Stroud könyv is - már itt van a polcomon, és mivel "trilógiát" sem hagyunk félbe, az írás jön azokról is, de azt hiszem majd csak valami hideg napon.
A recenziós példányt azért természetesen köszönöm az Animus Kiadó-nak!
Értékelés: 6/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése